Tenet (2020) – kritika

Az év legjobban várt filmje. Az egyik legjobb aktív rendezőtől. A teljes titokban tartott történet: íme a Tenet.

Kövezzetek meg, de nekem Nolan tényleg korunk egyik legnagyobbja. Hype ide vagy oda, a Dunkirk-öt kivéve nálam mindegyik mozija az akármikor/akárhányszor kategóriába esik, és azért ez nem mindennapi teljesítmény.

Egy Tökéletes trükköt akár századszor is megnézek – ugyanúgy tátott szájjal, mint elsőre. Az Inception a blockbusterek koronázatlan királya. És amikor csak annyi derült ki a Tenetről, hogy valahogy van benne időmanipuláció, akkor már előre megnyaltam mind a tíz ujjamat. Végre. Ez irtózatosan ütni fog.

Erről a filmről azon túl, hogy jó volt/nem volt jó egyszerűen lehetetlen spoilermentesen beszélni, úgyhogy ezúttal ezt meg sem próbálom. Ha nem akarsz tudni semmit a sztoriról, akkor

először nézd meg, aztán gyere vissza és vitassuk meg, hogy kinek mi a véleménye és miért. Mert innentől spoileresen folytatom.

Azoknak, akik nem szeretnek hosszabb etapokat olvasni, álljon itt rögtön a lényeg: nem vagyok elégedett.

Méghozzá úgy nem vagyok elégedett, hogy egy rakat véleményt, hozzászólást, fórumbejegyzést elolvastam a filmmel kapcsolatban és egyik írás sem tudott eltántorítani attól a gondolattól, ami már a film közepetájékán befészkelte magát az agyamba.

Nevezetesen, hogy Nolan most lapot húzott huszonegyre. Aztán blöffölt egy óriásit, hátha a többiek beveszik, hogy faarccal szorongatja a kártyáit.

Sajnos azonban én nem veszem be.

Az alapötlet remek is, meg nem is. Remek, mert én személy szerint ilyennel még nem találkoztam: adott egy főhős (egész pontosan A Főhős), egy amolyan James Bond szerű figura, John David Washington alakításában. Ő bizonyítja, hogy saját magát is beáldozná a feladatáért, így kiválasztják: megmentheti a világot, az ismeretlen fenyegetéstől. A fenyegetéstől, amely a jövőből érkezik és a jövőből küld vissza inverz tárgyakat. Pisztolygolyókat, amik visszafelé repülnek. Azaz visszarepülnek a tárba.

Na, szóval értitek. Amúgy komolyra fordítva: igen, értitek.

Közel sem olyan bonyolult ez, mint amilyennek láttatni akarják, a csel az egészben az, hogy rendkívül felületesen magyarázzák meg a miérteket és a hogyanokat, hagyva nem kevés játszóteret a fantáziának, de a művészi szabadság mellett ezt nyugodtan hívhatjuk lustaságnak is. Kaptunk egy megcsavart időutazást, de ezúttal az Interstellarra jellemző tudományos háttér elment kávézni, helyette bejött a képbe egy nagyon gonosz szovjet (Kenneth Branagh rendkívül szokatlan, és amúgy gyászosan gyenge alakításában), akinek a felesége az igazi áldozat, akit a Főhősünk valamiért minden áron meg akar menteni. Pláne, mert az orosz egyetlen célja, hogy összegyűjtse a jövőből kapott algoritmus minden darabkáját, aminek a segítségével elpusztíthatja az egész világot. Vagyis inverzálhatja. De az most egy és ugyanaz.

Mi pedig egyik akcióból csöppenünk a másikba, néha megszakítván egy tízperces miajóatyaúristen ez pillanattal (lásd: a tenger közepén a szélerőműben kínlódás etapja), de ahogy haladunk előre, úgy esik le a bonyolítás álcája: nincs ebben semmi igazán csavaros, pontosan az történik, amiről gondoljuk, hogy történni fog, pontosan ott vannak a meglepetések, ahol azokat várjuk, és ha valakinek nem esett le azonnal, hogy Neil (az amúgy zseniális Robert Pattinson) saját magáról vette le a sisakot, vagy hogy ő a kisgyerek, akit foggal körömmel meg kell védeni…. nos az nem látott még elég filmet.

Aztán jön a végkifejlet, jó nagy akcióval, a jók elnyerik méltó jutalmukat, hogy aztán a záróakkord James Bondosabb legyen bármilyen James Bond mozinál… én pedig ülök és bár nem vagyok felháborodva, mert összességében egész jól szórakoztam, tuti, hogy soha az életben nem veszem elő többet a Tenetet.

Mert ez egy zseniálisan megkomponált blöff, amit szinte bárkinek zokszó nélkül elnéznék ma a filmiparban.

De nem Christopher Nolannak. Neki nem.

Ha neked más a véleményed, ne fogd vissza magad és írd meg: simán lehet, hogy én látom rosszul az egészet.