Filmkritikák

Hang nélkül (2018) – kritika

Milyen szerencsés az ember fia, ha történetesen John Krasinski-nek hívják, és a felesége immáron hét éve Emily Blunt. Egyfelől szerencsés, mert hát… nos szóval értitek, másfelől pedig még szerencsésebb, mert ha adott esetben úgy dönt, hogy ő most filmet készít, akkor nem kell azon agyalnia, hogy honnan rántson elő egy A-listás sztárt. Hiszen van otthon egy. Nos valahogy így született meg a H...[Tovább a cikkre]

Deadpool 2 – kritika (2018)

Még alig tértünk észhez a Bosszúállók: Végtelen Háború után, de már itt is a Deadpool folytatása. 2 évet kellett várnunk, de vicceskedő, piros pizsamás barátunk újra visszatért, hogy görbetükröt állítson a szuperhősfilmek és az egész 21. század elé. Lássuk, hogyan teljesít mai filmünk a hatalmas elvárásokkal szemben és hogyan is jutottunk idáig. Deadpool (alias Wade Wilson) 1991-ben tűnt fel elősz...[Tovább a cikkre]

Taxi 5 (2018) – kritika

Régen írtam már igazi villámkritikát, remélem most összejön (nem fog) és nem merülök bele túl mélyen a saját sértettségembe. Mert ha eszembe jut, hogy az 1998-as Taxi mennyire szórakoztató tudott lenni a maga bugyuta módján, és mellérakom, hogy most, húsz évvel később mit toltak elénk ötödik epizód gyanánt, akkor annyira felmegy a vérnyomásom, hogy hallom a saját véráramlásomat. Nem is tudom, hogy...[Tovább a cikkre]

Bosszúállók: Végtelen háború (2018) – kritika

A képregény adaptációk gyöngyszeméhez érkeztünk. Szuperhőseink összeálltak, hogy legyőzzék a Marvel Univerzum eddigi leghatalmasabb rosszfiúját. Vajon megérte ennyit várni a Végtelen Háborúra és beváltja az ígéreteket a világ legdrágább filmje? Izguljunk együtt. Mert nem csak Thanos és serege óriási, de a költségvetés is. A Disney mélyen belenyúlt a zsebébe: a Végtelen Háború 1 MILLIÁRD dollárból ...[Tovább a cikkre]

Ready Player One (2018) – kritika

Ernest Cline 2011-ben megjelent regénye számomra 2017 legnagyobb könyvélménye volt. Ezt a mellékinformációt csak azért osztom meg, hogy tudjátok, hogy mennyire vártam, hogy mit tud kihozni belőle Steven Spielberg, hogy vajon képes lesz-e a a mozgókép versenyre kelni a fantáziámmal. Mivel kíváncsi természet vagyok, elolvastam pár kritikát, többek közt Forgács W. András írását, és azt kell, hogy mon...[Tovább a cikkre]

Rampage: Tombolás (2018) – kritika

Amikor kényelmesen hátradőltem a moziszékben, az első gondolat ami átvillant az agyamon az volt, hogy Istenem…. Rock mennyire jól felépítette már magát. 45 éves korára már korántsem az a nagydarab tetkós kopasz fickót, akit be lehet hívni epizódszerepekre, hanem kőkemény húzónév. Méghozzá olyan, akivel szinte bármit el lehet adni. De itt jön az igazi zsenialitás megcsillanása: nem azért lehe...[Tovább a cikkre]

Tomb Raider (2018) – kritika

Kissé kényelmetlen leírni, hogy immáron 20 éves a Tomb Raider (játék)sorozat, hisz ilyenkor azért átfut az agyamon, hogy milyen gyorsan elrepült két évtized. Ez idő alatt minden spinoffot és egyéb nyalánkságot figyelembe véve 17 játék jelent meg, sőt Lara Croft tett egy (két) igen emlékezetes kitérőt a mozikba: 2001-ben, majd 2003-ban, Angelina Jolie főszereplésével. E két film fölött nem kívánok ...[Tovább a cikkre]

A víz érintése (2017) – kritika

Guillermo del Toro (A Faun labirintusa, Pokolfajzat, Tűzgyűrű) legújabb mozija nyerte a legjobb film, rendezés, látvány és díszlet, valamint filmzene Oscar-díját is. 13 jelöléséből 4-et váltott szoborra, s ezzel az idei gála legeredményesebb mozgóképe lett. (Figyelem: spolier-es írás!) Persze, ezek a jelölés-számok/díjak nem feltétlenül relevánsak, de a hatásukat nem lehet figyelmen kívül hagyni. ...[Tovább a cikkre]

A legsötétebb óra (2017) – kritika

Lepaktálni az ördöggel, avagy szembe szegülni vele szinte teljesen esélytelenül? Ez itt a kérdés, na meg az: szabad-e egyetlen dilemmára felépíteni egy kétórás mozit? Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) kitűnő drámája határozott választ ad: Igen! Winston Churchill (Gary Oldman) egész életében a brit miniszterelnöki székbe vágyott, pechére azonban a legrosszabbkor adatik meg neki ...[Tovább a cikkre]

The Cloverfield Paradox (2018) – kritika

Anno 2008-ban, a semmiből robbant be egy sci-fi, mely J.J. Abrams kezei közül pottyant ki és a Cloverfield címet kapta. Valljuk be, már annak a filmnek a marketingje is megfogott mindenkit: kézi kamerás felvételek, sejtelmes történések, leszakított szabadságszobor fej és menekülés valami vagy valaki elől. Persze ennyi pedig elég is a publikumnak, hogy rohanjon a moziba, mert meg kell tudniuk mi is...[Tovább a cikkre]

Valami Amerika 3 (2018) – kritika

2002 és 2008. Két csodálatos év. Na nem feltétlenül a magyar filmipar szempontjából, de az biztos, hogy Herendi Gábor két kassza (és közönség)sikere a Valami Amerika első és második része ebben a két esztendőben látták meg a napvilágot. Bizony, több, mint másfél évtizede indult hódító útjára a három testvér története. Hogy mégis milyen apropóból kellett 10 évet várni arra, hogy a két epizód trilóg...[Tovább a cikkre]

Én, Tonya (2017) – kritika

Bár már nem vagyok fiatal, valamiért nekem kimaradt Tonya Harding története. A műkorcsolyázó hölgy életútja nem mindennapi, az 1994-es történések pedig örökre beleíródtak a sporttörténelem nagykönyvébe. Három Golden Globe jelölés, amelyből egyet díjra is váltott (teljes joggal, de erről majd később), és úgyszintén három Oscar-jelölés. Tonya Harding 1970-ben született Portland-ben, s már nagyon fia...[Tovább a cikkre]