Black Adam (2022) – kritika

Amikor The Rock még csak épp alulról karcolgatta az A-listás sztárok csapatát, már akkor biztosra vehető volt, hogy előbb nem utóbb valamelyik szuperhős bőrébe bújik majd. Akkoriban úgy tűnt, hogy ez Billy Batson lesz (aka Shazam), de Johnson már akkor is inkább Black Adam felé kacsingatott. Végül jó ideig egyikből se lett semmi (utólag pedig nyugodt szívvel mondhatom, hogy jobb, hogy nem ő játszotta Batson-t, legalábbis Sandberg alatt biztosan nem működött volna) és egy idő után úgy tűnt, hogy végül a szerelemprojektből sem lesz semmi.

Ám menet közben a Szikla a legjobban csengő névvé avanzsált és bár nincs egy Nolan szinten (azaz, hogy azt csinál Hollywoodban, amit csak akar), de ott már tart, hogy ha foggal-körömmel el akar játszani egy karaktert, akkor azt előbb nem utóbb tető alá tudja hozni.

Johnson pedig mindenképpen akarta Black Adam-et, nem csupán a karakter miatt, hanem mert a karrierje szempontjából is végig bölcs döntésnek tűnt. Egy szuper antihős, aki végre színt vihet az amúgy kissé elszürkülő zsánerbe – legalábbis az ehhez szükséges potenciál tényleg ott van a sztoriban. Más kérdés, hogy a DCEU mennyire biztonsági színtér és merik-e elengedni a gyeplőt annyira, hogy emlékezetes ámokfutás kerekedjen az anti-Superman moziból.

Mert ha fogadni kellett volna erre, akkor a legtöbben a nemre tettek volna, amikor pedig érkeztek a hírek, hogy hány jelenetet vágtak ki annak érdekében, hogy beférjen a PG-13-ba a cucc, akkor már biztossá vált, miszerint itt ugyan nem lesz eget rengető vérfrissítés.

Arra viszont nehéz lenne válaszolnom, hogy emiatt most csalódott vagyok-e.

Én már rég nem várok Marvel/DC vonalon meghökkentően egyedi cuccokat, elfogadom, hogy ez egy milliárd dolláros biznisz, ahol nem érdeke kockáztatni annak, aki a lóvét adja (azaz a stúdiónak). Amíg megy a szekér, addig bevált recepten ne változtass – persze húzhatjuk a szánkat, de ha mi ülnénk ott a bársonyszékbe, egyáltalán nem biztos, hogy másképp döntenénk.

Ennek tükrében én csak egy látványos, humoros popcornmozit vártam, amolyan igazi Sziklás utóízzel, ám ennél nem többet.

Ezt pedig meg is kaptam. A Black Adam legnagyobb erénye kétségkívül Dwayne Johnson, akiről minden pillanatban lerí, hogy mennyire tető alá akarta ezt hozni és hogy együtt él a karakterrel.

Emellett azonban a film többi eleme képtelen kiemelkedni a megszokott sormintából. A karakterek egy mondattal leírhatók, a cselekmény íve óramű pontossággal van megírva – és ennek megfelelően az utolsó pillanatig kiszámítható – a humor pedig teljesen szubjektív, bár kiemelkedően nagy panaszom nem lehet rá. Ami (azaz aki) még szót érdemel, az Pierce Brosnan, a film legjobb pillanatai az ő nevéhez fűződnek. Szóval összegezve a dolgot ez bizony egy…

Korrekt iparosmunka, pazar látvánnyal – ám nagyjából ennyi, amit elmondhatok.

Noha a marketingkampány elsősorban arra lett felhúzva, hogy Black Adam megreformálja a DCEU hierarchiáját, ez aligha fog megtörténni. Nyilván viszontlátjuk még – nem is egyszer -, hiszen afelől semmi kétségem, hogy a film szép ívet fut majd be. Egyrészt nagyon jókor lett moziba engedve, másrészt popcornmozinak – főleg a mostani felhozatalban – valóban jól működik. Ám Black Adam nem több egy szokványos hőssé váló antihősnél, noha ennek nem feltétlenül kellett volna így lennie.

A biznisz viszont biznisz és csak így lehetett biztosra menni.