The Boys – 2. évad (2020) – kritika

Tavaly júliusban bombaként robbant az Amazon sorozata, és végül sokkal nagyobbat szólt, mint ahogy azt szerintem bárki – beleértve a készítőket is – várta volna.

Persze Karl Urban miatt engem akkor is megvett volna kilóra az egész, hogy ha nem lett volna jó, de a The Boys bizony jó volt… mit jó… zseniális.

Mert az első évad, és úgy önmagában az alapötlet tökéletesen reflektál korunk szórakoztatóiparára. Míg régen sokkal könnyebb volt lekötni az emberek figyelmét, az évtizedek múlásával és a tartalomgyártók folyamatos egymásra licitálásával az emberek (jelen esetben a nézők) ingerküszöbe brutális magasságba emelkedett.

Azaz sokkal nehezebb volt elérni és meghaladni azt, gondoljunk csak egy picit a szuperhős témára – ha már amúgy is ennél a témánál járunk -. Hisz tökéletes példa az is: amíg 2008-ban a Vasember gyakorlatilag letarolta a világot és feltette a Marvel filmeket a térkére, addig alig egy évtizeddel később már félmilliárdos költségvetés kellett (Végjáték), hogy valahogy még többet, még jobbat, még nagyobbat mutasson a stúdió.

És tulajdonképpen elértünk arra a pontra, amikor sokak fejében megfordult, még ha nem is mondták ki vagy írták le, hogy a szuperhős téma leszállóágban van. Innen már nagyon nehéz lesz újat mutatni. Láttuk az összes heroikus ikont, ismerjük a természetüket, tudjuk, hogy a jó mindig győzedelmeskedik, így vagy úgy.

Aztán jött a The Boys és a képünkbe röhögött.

Mert lássuk be: félretéve a józan észt, HA valóban léteznének szuperhősök a világon, akkor 99%, hogy pontosan ilyenek lennének, A Földnek 2020-ban nem jutna jobb Superman Homelandernél, mert ez egy ilyen világ, és bizony pontosan olyan szuperhősök járnak minden népnek, amilyet az megérdemel.

Aztán persze némi klisé itt is becsúszott, hisz a jók azért megpróbálnak győzedelmeskedni a gonoszok felett, de olyan aprócska nüansz ez, amit észre sem veszünk az epizódok alatt. Pláne, mert a fekete-fehértől azért nagyon messze vannak a karaktereink, és akiket itt jónak kell(ene) tartanunk, azok maximum tényleg Homelanderhez képest hírók, az egyszerű átlagemberhez viszonyítva már nem olyan mesés a kép.

Az Amazonnak pedig egyszerre volt nagyon egyszerű és iszonyúan nehéz dolga: semmi mást nem kellett tenniük, mint tovább vinni azt, amit elkezdtek (hála az első évad végi chliffhangernek, a kiindulási ponton se sokat kellett agyalniuk) és kész.

Ők azonban ennél is többet tettek a folytatásban: ahelyett, hogy eszetlen módon még egy sebességet rákapcsoltak volna, inkább belemélyedtek a karakterépítésbe,

és ezért én személy szerint rettentően hálás vagyok. Mert megismerni Butcher hátterét, vagy épp látni Homelander… hát hogy is fogalmazzak… mozgatórugóit… sokkal izgalmasabb, mint egy jól kidolgozott akciójelenet.

Ennek dacára persze a lendületből sem vettek vissza, de képesek voltak nem felülni a másodjára még többet, még gyorsabban, még durvábban vonatra, hanem helyette inkább mélyítettek a történeten… azaz végeredményképpen egy tökéletesebbre csiszolt második etapot kaptunk, mint amilyen az első volt. Így kell ezt csinálni.

A történetbe nem mentem bele – nem véletlenül, én úgy hiszem, hogy ennek az írásnak csak spoilermentesen van értelme, majd ti felfedezitek a történéseket, hisz úgyis megnézitek majd a második évadot. Hisz mi mást is néznétek ezekben az ínséges időkben.

Én pedig már most várom a harmadik évadot (remélem nem kell újabb 14 hónapig a körmömet rágni), az Amazonék előtt pedig emelem süvegem: így kell ezt csinálni. Hajrá előre, jöhet még!