David Leitch neve egyet jelent a laza, határokat nem ismerő – de legalábbis tiszteletben nem tartó – humorral, no és persze rengeteg akcióval.
A Deadpool 2 és a Halálos iramban: Hobbs és Shaw rendezője már-már garanciát jelent a felhőtlen szórakozásra, ráadásul a Gyilkos járat esetében egy olyan szereplőgárdát kapott, ami után bárki megnyalná mind a tíz ujját.
Őszinte leszek, ez egyike azon eseteknek, amikor értetlenül állok a kritikák és az interneten olvasható vélemények zöme előtt. Ez aránylag ritkán történik meg, az legalábbis mindenképpen, hogy ennyire eltérő legyen a benyomásom a nagy többséghez képest.
Az előzetessel engem húsz másodperc alatt megvett a film, már akkor azt éreztem, hogy itt valami különleges darab közeleg, ahol kapkodhatom a fejem, annyi csavar lesz és erre majd még Tarantino is elismerően csettint a végén.
Leitch pedig mintha olvasott volna a gondolataimban (utólag), hiszen a Bullet Train tényleg olyan, mintha a rendezői székben egyszerre ült volna ő, Tarantino, meg Guy Ritchie. Csakhogy mintha egyikük sem engedte volna dolgozni a másik kettőt.
Jó, lehet hogy ezek most ilyen They Had Us In the First Half mémre sikeredett mondatok lettek, mert úgy jön le, mintha én bazi jól mulattam volna a filmen, közben meg a helyzet az, hogy nagyon rég nem voltam ilyen csalódott. Annyi, de annyi potenciál lett volna ebben a felállásban, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy mennyire impotens lett a végeredmény.
A sztori szerint van itt nekünk egy félig-meddig visszavonult kémbérgyilkosunk, akit Brad Pitt kelt életre (kétségtelenül jó munkát végezve amúgy). Kap egy egyszerű melót, fel kell szállnia a gyorsvonatra (Japánban), aktatáska ellop, csendben eltűnik, meló kész.
Csakhogy beüt a gebasz, a vonat tele van hasonszőrű kétes eredetű alakokkal, csak a többségük jóval veszélyesebb és kíméletlenebb. Valahogy életben kellene maradni, de a háttérben úgy szövik a szálakat, hogy erre nem sok esély van.
Ez a szinopszis szinte könyörög egy pörgős-poénos adrenalinlöketért. Ezzel szemben mintha csak egymásra pakolt jeleneteket, egy igen drága diavetítést néznénk, amihez a mesélőnek sincs semmi kedve. Zagyva, vontatott párbeszédek, amiket néha megtört egy-egy jó poén és pár másodpercnyi akció. Mindezt fájóan sokáig – holott már 20 perc után az órámat néztem, hogy vajon mennyi van még vissza -, majd’ másfél órán keresztül. Végül aztán lehull a lepel és jöhet az akció, ami annyira túmáccs, hogy ott meg azért vártam hogy essünk már túl rajta, mert ehhez képest még a Halálos iramban 15 is dokumentumfilm.
Szóval őszintén mondom, nem értem mi volt az elképzelés. Nem értem a rengeteg dicséretet sem, a Bullet Train számomra nem egy üdítően egyedi alkotás, hanem egy darabos, félresikerült forgatókönyv megtestesülése, amit csak a szereplők mentenek meg ideig-óráig.
Sajnos egyet kell értenem veled. Nagyon sok potenciál volt a filmben de elpuskázták.
Mintha egy tehetségtelen Tarantino, Guy Ritchie utánzat összedobott volna valamit….