Amíg mindenki csillogós effektekkel, monumentális akciójelenetekkel és gigászi tétekkel (Pl.: a világ megmentése, az emberiség kipusztulása) próbál érvényesülni az óceánon túl, addig az európai filmipar ezt jól kihasználva, végre érdemének megfelelően kibontakozhat és megmutathatja teljes valójában mire is képes, hiszen a képregényfilmektől megcsömörlött nézőközönség számára olyan alternatívát nyújt a minőségi szórakozásra, ami látványosan szembe megy a hollywoodi ipar koncepciójával.
A Teljesen idegenek (eredeti nevén Perfetti sconosciuti) című olasz film ékes példája ennek az európai szemléletnek. A CGI helyett kapunk egy hétköznapi látványt, nevezetesen egy lakást. Monumentalitás nincs, csak 7 egyszerű, hétköznapi ember és a mindennapos életük. És mi van a tétekkel? Ez az, ami az igazi kulcsa a filmnek, hiszen itt is gigászi az, ami kockán forog, de nem amolyan világvége módjára, hanem úgy, ahogy azt mi is nap, mint nap megéljük: Életünket meghatározó vagy éppen kisszerű, az adott pillanatban lényegesnek hitt élethelyzeteink kerülnek terítékre, jelen esetben a főszereplőkön keresztül narrálva. Azok a napi szinten felmerülő problémák, vágyak, örömök és szenvedések, amiket annyira élesen, erősen tudunk megélni, hogy azokat aztán leküzdve újjakkal szembesüljünk.
Ezért működnek annyira jól, az ilyen jellegű filmek, hiszen mi sem úgy kelünk fel minden reggel, hogy
„Ajh, ma megint meg kell semmisítenem egy nukleáris töltetet.”, vagy hogy „Ismét egy idegen civilizációt kell likvidálnom,de hova tette már megint az asszony a lézerpuskámat.”. Viszont az a szituáció már sokkal ismerősebb, amikor kétségek gyötörnek a párkapcsolatunkat illetően, megkérdőjelezzük a saját boldogságunkat, rágódunk azon, hogy jó szülők vagyunk-e, vagy csak kifejtjük határozott véleményünket a legjobb barátunk legutóbbi ballépéséről és jó megmondóként felvázoljuk, hogy itt és itt szúrja el az életét.
Jelen film története egy baráti társaságról szól, ahol mind a hét fő a munka világának különféle területein tevékenykedik, de a férfitagok gyermekkori barátsága révén rendszeresen összejárnak, részt vesznek egymás életében. Az adott estén kitalálnak egy játékot, konkrétan azt, hogy kiteszik a telefonjukat az asztal közepére és az arra érkező minden nemű megkeresést megosztják a többiekkel, legyen az hívás, sms vagy bármi egyéb. Az este előrehaladtával egyre nagyobb meglepetések érik őket egymással kapcsolatban, miközben saját életük is más megvilágításba helyeződik.
A rendező érezhetően a magánéletre, a személyes kapcsolatokra koncentrál, ezért csak utalásokból, mellékszálakból tudjuk meg, hogy kinek mi a foglalkozása, illetve hogy is áll egzisztenciálisan. A film a középkorúak (30-50 évesek) teljes skáláját igyekszik lefedni párkapcsolatok terén, aminek megfelelően kapunk egy szingli/kapcsolata elején lévő személyt, friss házasokat, házasságuk derekán és annak vége felé, az együtt maradásért még küzdő párt, akik ennek megfelelően más-más élethelyzeteket élnek meg. Kézenfekvő a szereplők sokszínűsége a mondanivaló kifejtése érdekében, és a megvalósítás nem annyira erőltetett, hogy az már zavaró lenne.
Ami viszont egy kicsit kizökkentett néhol, az az üzenetek fokozatossága volt: A rendezőnek itt nyilvánvalóan dönteni kellett, hogy a realitást, vagy a közlendőjének érzékeltetését helyezze előtérbe, és ő az utóbbit választotta (teljesen érthető módon), amivel ugyan elérte, hogy az egyre kisebb jelentőségű ügyektől haladjunk az egyre fajsúlyosabbak felé, de ezzel a lineárisan növekvő nyomással a történet realizmusa sérült számomra kissé. (A valóságban könnyen lehetett volna, hogy a második üzenetből kiderül, hogy egyikük egy gyilkos, míg a tízedikből csak az, hogy lemondta a fodrász az időpontot.). Hangsúlyozom viszont, hogy ez nálam volt így, és lehet, hogy sokaknak kicsit sem lesz ez zavaró. Mégis fontosnak tartottam ezt megemlíteni, mert ennek a filmnek a nagy ereje pontosan abban rejlik, hogy annyira ott érezzük magunkat a társaságban és azonosulni tudunk a szituációkkal, egy-egy szereplővel – vagy legalábbis egy mondatukkal, reakciójukkal-, hogy azon kaphatjuk magunkat, hogy mi szégyenkezünk valamely tettükért, vagy feszengünk egy rosszul időzített kijelentésükért.
Kiemelném még a hold és a holdfogyatkozás (ami egyébként az összejövetel apropóját is adja) metaforáját, ami nagyon szépen előrejelzi a hangulat alakulását. Kifejezetten tetszett ez a vonulat, amivel nagyon finoman, szinte már színpadi jelleget kölcsönözve, ki-kitekint a rendező az égitestre, egyfajta narrátor szerepét kölcsönözve neki.
A lezárás úgy gondolom, hogy nem is lehetett volna frappánsabb. Tökéletesen kidomborította a mondanivalót és gondolom nem nagyon spoilerezem el a filmet, ha azt mondom, hogy nem kapunk hollywoodi életszerűtlen befejezést.
Tetszett, hogy nem látunk minden beszélgetést, amik az események sodrában biztos, hogy lefolynak majd hőseink között, mivel ezek túlnyúlnak a játékidőn, ezért ezt akaratlanul is a fejünkben pörgetjük tovább, és míg mi ezt tesszük, az utolsó képsorok emlékeztetnek rá, hogy egy-egy döntésen múlik az, hogy hogyan is alakul az életünk.
Az eddigiekből kiderülhetett, hogy kifejezetten élveztem a filmet, mind amellett, hogy láttam már erősebb mondanivalójú, vagy nagyobb csavarokban bővelkedő alkotást. A Teljesen idegenek viszont számomra pont a hétköznapiasságával, az életszerű drámájával, a maga szürkeségével, az elejtett poénjaival (ne csapjon be senkit a besorolása, szerintem ez egyáltalán nem vígjáték) volt ennyire kellemes élmény. Főként azoknak ajánlom a filmet, akik szeretnék a mindennapi gondjaikat hátrahagyva elvonulni a mindennapi gondok közé.
-Lantos Milán-
[fb_button]
Bocsi…. valaki elmondaná mi is a vége egyáltalán? Annyit agyalok rajta… Köszi