Lehet őket szeretni, vagy épp nem szeretni, de egy dolog biztos: Tomika és Diaz rendesen megcsinálták magukat, méghozzá rekordsebességgel. Pont jókor éreztek rá arra, hogy a nosztalgia és a retro nagyon megy, ráadásul idehaza tátong egy baromi nagy piaci rés, hát fogták magukat, összerakták a Wellhellot és kiültették az országot a rakpartra, hogy együtt nézzük a balatoni naplementét.
Én szeretem Tomiékat. Többször találkoztam már velük, mindannyiszor az volt a benyomásom, hogy normálisak, közvetlenek, odafigyelnek a rajongóikra, sosem játszották meg az agyukat (a színpad az persze más tészta). Ráadásul, bár néha mellémegy ez-az, én a zenéjüket is csípem, a Rakpart szerintem telitalálat volt, de az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nem Wellhello pörög nálam se éjjel-nappal.
Viszont néha-néha azért befigyel, és a VIVA-n se nyomom el ha épp ők szólnak.
De amikor először láttam egy werkfilm féleséget a #Sohavégetnemérős kapcsán, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ez most mégis mi akar lenni srácok? Jól nyomjátok, na de azért ott még nagyon nem tartunk, hogy fel kelljen dolgozni a zenekar életét. Pláne nem egy másfél órás mozifilmben.
Nos erről szó sincs, a #Sohavégetnemérős nem Wellhello központú, még csak nem is koncertfilm, noha mégis a zenekar adja meg a keretet. 6 rövid történetnek leszünk a szem és fültanúi, mindegyik főszereplője, vagy főszereplői (mai) fiatalok.
Egy bolond balatoni éjszaka másnap reggele, egy régi szerelmektől elszakadni képtelen programozó, vagy épp három csaj, akik Tinderen próbálnak meg pasit vadászni maguknak több, de inkább kevesebb sikerrel. Melléjük csapódik be egy Tescos ámokfutás, egy profin megszervezett első randi, no és egy balul sikerült fesztivál – hat rövid történet, amit a Wellhello zenéi kötnek össze.
Őszinte leszek: az első három percet követően már teljesen biztos voltam benne, hogy Rakpart ide, minden nap elnök oda, én ezt nagyon fogom utálni. Aztán szép lassan elkapott a balatoni nyár hangulata, megcsapott Ica néni lángosának az illata és azt vettem észre, hogy egyre többször röhögök fel hangosan vagy épp vigyorgok, mint a tejbetök.
A #Sohavégetnemérős ugyanis meglepően okos film. Persze vannak benne olyan igazán kínos pillanatok, de meglepően kevés. A színészgárda például kitűnő, egyik karakternek sincs amatőrszaga, egyedül pont Tomi, Diaz és az entourage lóg ki a sorból, ők inkább zenéljenek, a színészkedés nem nagyon megy. Szerencsére nagyon keveset szerepelnek (összvissz talán 10 percet), így ez annyira nem zavaró.
A legnagyobb erőssége a filmnek maguk a sztorik. Amennyire valóságtól elrugaszkodottnak (és unalmasnak, idegesítőnek) éreztem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan karaktereit, élethelyzeteit, annyira jó korrajznak tartom a #Sohavégetnemérős szereplőit. Persze van amelyik egy kicsit elvont, többször is rendesen betalált, ami nagyon kellemes meglepetés volt.
A zenék… hát ott pedig a Wellhello dominál, nyilván akit kiráz tőlük a hideg, az ne nagyon erőltesse a filmet, mert szinte végig szól valamelyik számuk – hol nagy totálban, hol épp csak a háttérben fütyörészve, de mindig ott van.
A végére pedig szépen, de nem erőszakosan összeáll a kép: szereplőink mind egy Wellhello koncerten búcsúznak. Mondanám, hogy giccses, de hazudnék és talán ezért szerettem a leginkább: mert minden elvárásommal ellentétben szinte egy pillanatra sem volt giccses. Szórakoztató, laza, néhol komoly, néhol komolytalan az igen, de amatőr, kínos, vagy giccses nemigen.
Nem az a fajta film, amit újra és újra elővennék, de örülök, hogy láttam, mert ritkán csalódok ekkorát pozitívan – igaz az elvárásaim nagyon mélyen voltak. Viszont gazdagabb lettem egy feelgood mozival és ezért hálás vagyok. Csak tudnám hány szerelmet bír még el a rakpart…
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!