Kong: Koponya-sziget (2017) – kritika

A filmrajongók körében uralkodó közvélekedés szerint ma az újragondolt történetek korát éljük. Ha ezt az alapvetést elfogadjuk, könnyen magától értetődőnek érezhetjük, hogy a filmtörténelem egyik legikonikusabb szörnyetege sem maradhat ki a sorból.  A filmkészítők is alighanem így gondolkodtak, és 2017-ben el is készült King Kong legendájának rebootja is.

A történet alapelemei tehát adottak, immáron majdnem 85 éve. Van egy titokzatos sziget, erre a szigetre megy egy kutatócsoport valamilyen céllal. Itt aztán sok különös, történelem előtti szörnybe botlanak, köztük természetesen legfontosabb a címszereplő. A Kong: Koponya-szigetben a cél hivatalosan a még ismeretlen terület feltérképezése, és az expedíció tagjai eleinte nem is sejtik, hogy más is van, amit a Bill Randa (John Goodman) által képviselt titokzatos szervezet meg akar tudni a szigetről.

A film egy kisebbfajta sztárparádé. A csapat tagja (a Tom Hiddleston által alakított) James Conrad, egy volt brit katona, akit felderítőként visz magával a szigetre Randa (John Goodman). Természetesen katonai kíséretet is kapnak maguk mellé biztos ami biztos alapon, az ő vezetőjük (Samuel L. Jackson karaktere) Preston Packard ezredes, és az utat dokumentálni csatlakozik a Brie Larson által megformált Mason Weaver fotós-újságíró.

Az eddig meglévő Kong-mitológiához képest az első nagy újítás az, hogy a film a vietnami háború idején játszódik, erre a történelmi vonatkozásra sokszor történik utalás, ami a korábbi történetekhez képest kicsit új színt visz a Kong-kalandba.

Ennyit bőven elég tudnunk az alapokról, sőt talán még felesleges is. Az, hogy a mozi működik, vagy sem ugyanis nem igazán a színészeken vagy a történeten múlik. Persze azért leszögezem: ennél azért beleférne kicsit bonyolultabb, kiszámíthatatlanabb cselekmény is, de talán egy olyan filmben, amitől vélhetően mindenki azt várja, hogy egy óriásira nőtt gorilla körül forogjon, kár elvárni különösebben bonyolult történetvezetési bravúrokat.  A legfontosabb, hogy a szörny hihető legyen, vad és ősi, tiszteletet parancsoló és félelmetes. Ha ez megvan, az már fél győzelem, a többi csak a körítés.
Ez pedig szerencsére megvan. Ahogyan a film körüli reklámanyagokból tudni lehetett, Kong minden eddigi verziója közül a 2017-es a legnagyobb. Ez kicsit a mai filmekre jellemző megalománia megnyilvánulásának tűnhet, de szerencsére nem csak a méretre összpontosítottak az alkotók. Kong nem csak nagy, hanem tényleg el lehet róla hinni, hogy valamiféle régmúlt korokból itt maradt, istenszerű lény, a történelem előtti idők mítoszokba illő ura. Könnyen eshetett volna a film abba a hibába, hogy túl sokat mutogatja a szörnyet, így elvéve a lényének varázsát.

Ebben a tekintetben a film a határon egyensúlyoz, de még épp nem viszi túlzásba a dolgot, kellő arányérzékkel mutatja mindenki kedvenc nagyra nőtt majmát. A címszereplő pont olyan alkalmakkor bukkan fel, amikor igazán hatásos tud lenni. Ami pedig a jellemét illeti, sokkal kevésbé barátkozik az emberekkel, mint a két modernebb feldolgozás (1976, 2005) óriása, ő inkább távolságtartó az emberekkel, ha kell megvédi tőlük a területét, de azért segít azoknak, akik szerinte megérdemlik.

Kong: Koponya-sziget – csak a kezdet

Vélhetően egy másik, korunkra jellemző trendnek, az univerzumépítésnek köszönhetően a sziget többi szörnye nagyobb szerephez jut, mint az összes eddigi történetben együttvéve. Kong külön óriásgyík fajt kap ősellenségnek, akik kifejezetten félelmetes és (amennyire a korhatár engedi) brutális ellenfélnek bizonyulnak. A Koponya-sziget más lakói is előkerülnek, például óriási vízi bivalyok, pókok vagy egy különös, leginkább fatörzsre emlékeztető élőlény. A hely állatvilága így minden eddiginél egységesebb, koncepciózusabb, érdekesebb képet mutat.

A jól kitalált élőlények és a bevezetőben említett titkos szervezet vélhetően már a franchise-építés része, ugyanis a cél az, hogy egy nagy közös szörnyuniverzum jöjjön létre, amiben majd (a tervek szerint 2020-ban) összecsaphat a majmok királya és a gyíkok ura, Godzilla. Szerencsére ez az építkezés egyáltalán nem érződik erőltetettnek, nem tolakodó, nem megy a film tempójának rovására.

Ha szó esett Kongról és a szörnyekről, mindenképp ki kell emelni, hogy a vizuális megvalósításuk tényleg kifejezetten minőségi és ötletes. Nem úttörő a látvány (mint az 1933-as verzióban volt), de határozottan élvonalbelinek érződik. A CGI-szörnyek mellett pedig a gyönyörű tájakon is legeltetheti az ember a szemét. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy 3D-ben tekintettem meg a filmet, de nekem ez szinte semmit nem tett hozzá az élményhez.)

Ami a fentiekkel ellentétben kicsit negatív volt, az a sok szereplő. Egyszerűen túl sok embert akart mozgatni a film, és néha olyanokért kellett volna izgulni, akiknek a nevére is alig emlékeztem. A másik kisebb negatívum, hogy bár mint fentebb kifejtettem, nem a történet a lényeg, azért mégis kicsit kihagyott lehetőségnek érzem, hogy a háborúellenesség csak meglehetősen felszínesen jelenik meg a cselekményben. Az alapgondolat érezhetően megvan, de az ezerszer elmondott háborúellenes kliséken túl semmit nem tesz ehhez hozzá a forgatókönyv, amiért kicsit fájhat a filmrajongó szíve. Különösen, ha emlékszünk arra, milyen sokrétű gondolatisága volt az eredetinek.

Összességében azonban egyértelműen megéri megnézni a Kong: Koponya-szigetet. Nincs olyan jó, mint az eredeti, de határozottan jobb a ’76-os verziónál, és a minőség egészen közel van Peter Jackson 2005-ös rendezéséhez. Úgyhogy hajrá, irány a mozi! Majd ott ugrik a majom a vízbe.

[fb_button]