Fény az óceán felett (2016) – kritika

Derek Cianfrance első két neves munkája a Blue Valentine és a Túl a fenyvesen alaposan körüljárja az emberi lélek erdejét. Mindkettő alkotás az érzelmek legmélyebb bugyrába hatol, ott kiteljesedik és alaposan megtépáz mint viharos szél egy kopár kis szigeten álló, magányos világítótornyot.

A Fény az óceán felett a rendező harmadik ilyen jellegű filmje. Főszerepben korunk két üdvöskéje, a tavalyi Oscar óta nagyon felkapott Alicia Vikander és az utóbbi évek legstabilabb férfi színésze, Michael Fassbender. Hozzájuk társul a mostanság kicsit ritkán látott  Rachel Weisz.

M. L. Stedman első regényének adaptációja egy a harctérről hazatért, magányos lélek, Tom (Michael Fassbender) krónikája, aki másra sem vágyik, csak nyugalomra. Elvállal egy állást egy távoli világítótorony kis szigetén és közben megismerkedik a kacér leányzóval, Isabellel (Alicia Vikander) aki csakhamar elcsavarja a férfi fejét és szívét. A boldog családkép esélye azonban évről évre gyengül azáltal, hogy Isabel képtelen életet adni gyermeküknek.

A sorozatos kudarcok kezdik felélni a kapcsolatot, mígnem egy nap csónakot sodor partra a víz, benne egy csecsemőt szorongató, halott férfival. Az elkeseredett pár úgy dönt, nem említi a dolgot senkinek és maguk nevelik fel a gyermeket. Néhány boldog év elmúltával aztán megjelenik egy nő (Rachel Weisz) aki vallja, a gyermek az övé…

Nem tudom, lehet a tápanyag kevés vagy a film hossza túl sok (130 perc), de valami nem áll össze. Hiába a két kiváló színész ha úgy érzi az ember túl sokat akarnak. A cselekmény drámáját fokozandó újabb és újabb kudarcok okozta trauma egyszerűen nem úgy jön át, mint várjuk.

Az is lehet, hogy pont én néztem nem a megfelelő hangulatban, de amíg a Blue Valentine és a Túl a fenyvesen esetében teljes mértékben el tudtam merülni a filmben, most azt vettem észre, hogy a végét várom. Hiába tesz hozzá Rachel Weisz is, méghozzá abszolút hitelesen és erőteljesen, a dráma mennyisége túlcsordul mint óceán vize és elmossa a lényeget.

Alexandre Desplat teszi a dolgát. Csodálatos a film zenei aláfestése, mely tökéletesen kiegészíti Adam Arkapaw képeit és noha a sziget együtt sír vagy épp nevet a kudarcra ítélt szerelmespárral, a rendezés és a vágás túllép a határon, miáltal a fény egyre halványabb lesz és mire elérkezik a végső, nagy katarzis, az már messze nem okoz akkora vihart mint azt az első órában még gondoljuk.
-zoopop-

[fb_button]