Ha valaki, akkor Lasse Hallström nagyon ért ahhoz, hogy könnyeket csaljon a szemünkbe és mosolyt az arcunkra. Hát még akkor, amikor ehhez segítségül hívja az ember legjobb barátját, a négylábúakat. Az Egy kutya négy élete talán mégsem emiatt lesz leginkább emlékezetes.
Nem tudom mennyire emlékszünk a 2009-es Hachi-ra, nekem meggyőződésem, hogy csak az felejtette el, aki esetleg nem is látta, mert egyike azon filmeknek, amik még a legzordabb nézőkből is kisajtolt egy-két könnycseppet. Nem csak azért, mert igaz történet, ha kitaláció lett volna, akkor is annyira szívbemarkoló látni azt a hűséget és ragaszkodást, amire nagyon kevés ember képes, hogy emlékszem, napokig a hatása alatt voltam és azóta is messzire elkerülöm a filmet. No persze zseniális volt, de köszönöm szépen, nem vágyom még egy depressziós hétre.
Amikor befutott a Dog’s Pupose első előzetese, az első gondolat ami eszembe jutott, hogy Lassa már megint megcsinálta, megint be kell ülnöm és megint magamba kell roskadnom a végére, mint elkötelezett kutyabarát, gazdi, néző. Nagy szerencsémre ezúttal egy kicsit más receptet követtek, az élmény nem annyira mellbevágó, de azért egy kis érzelmi hullámvasút itt is kijárt. Nem lehet azonban elmenni a film bemutatóját megelőző csinnadratta mellett szó nélkül, essünk is túl ezen, röviden.
Én nem kívánok foglalkozni a médiába elterjedt lejáratókampánnyal, egyfelől azért, mert erősen kettős hírek láttak napvilágot (az első videó után hamar kiderült, hogy egy összevágott, szerkesztett anyagról van szó, a kutyának az ég világon semmi baja nem esett) másfelől pedig azért, mert ez legyen a megfelelő hatóságok és ellenőrző szervezetek dolga. Haláleset, maradandó sérülés nem történt, én pedig úgy érzem, hogy az, hogy a film jelen pillanatban 1.6-os értékelésen áll, megint a nonszensz, ráugrunk bármilyen szennylap szennycikkére eredménye.
Egy kutya négy élete – de mi az életek értelme?
A történet nem nagy titok, már a trailerből kiderül tulajdonképpen az egész. Bailey, a kutya, valamint első gazdája, Ethan a főszereplők. Bailey miután elpusztul, nem a kutyamennyországban kergeti a lepkéket és kotorászik önfeledten a kukákban, hanem visszakerül a földre, egy másik eb képében, hogy aztán négy életen keresztül keresse léte értelmét, és visszataláljon első gazdijához.
A kétlábú szereplőkre egyetlen rossz szavunk sem lehet: akárcsak a Hachi esetében Richard Gere, így itt is Dennis Quaid jutalomjátéka a leginkább dicséretes, de főképp úgyis a négylábúakra koncentrálunk majd.
A filmben remekül váltakozik a humor, a megható pillanatok és a tanulságos események hármasa. Ezúttal Lasse nem engedi, hogy mély letargiába zuhanjunk Bailey esetleges halálakor (hisz négy életét követhetjük végig), megyünk tovább, és együtt próbáljuk megfejteni, hogy vajon miért is olyan jó a saját farkincáját kergetni egy kutyának és végül is mi végre van ő a világon. Mindezt úgy, hogy mi, nézők legtöbbször nevetünk, néha meghatódunk, de összességében jól szórakozunk, noha azért egy-két kivetnivalót még a legádázabb kutyabolond is talál majd a filmben.
Némely megoldás és tanulság meglehetősen klisésre sikerült, és egyeseket talán egy picit zavarni fog, hogy ezúttal tényleg a kutyáké a főszerep (és ezt tessék szó szerint venni), de ezek elhanyagolható nüanszok, hiszen végeredményében egy szép és szerethető filmet kaptunk, ami ugyan közel sem olyan mély, mint például a Hachi, de az biztos, hogy a moziból hazaérve mindenki megölelgeti otthon a négylábúját.
[fb_button]