Az Emoji-film (2017) – kritika

Amikor egy film előzetesét meglátjuk, mindig merülnek fel kételyek az emberben, ám az Emoji filmmel kapcsolatban talán ez volt az első reakcióm: “Ezt most miért kell?”. Rengeteg érdekes alkotás született már, mint filmből, mint meséből, amiknek az alapja inkább a reklám volt, mintsem a szórakoztatás (lásd Transformers, Angry Birds). Ezek a kételyek pedig a legtöbbször meg is pecsételik az adott film fogadtatását, sorsát, még akkor is, ha az illető magát a filmet nem is látta. Talán ezért is lett az egyik legrosszabb film valaha

Az Emoji-film is az IMDb szerint. Pedig egy próbát talán megér.

Adott egy világ, mely az okostelefonokon belül tartózkodik. Az applikációk olyanok, mintha külön körzetek lennének egy nagy világban, ahol az emotikonok, emojik, vírusok és vírusírtók mind-mind külön helyen élnek. A történet pedig – amint a cím is sugallja – az emoji körzetre, vagyis a Messenger applikációra összpontosul inkább, azon belül is egy darab emojira, Gene-re, aki más mint a többiek.

A Messenger világban ugyanis minden egyes emojinak egy darab arca van (Gene-nek a “meh” emoji a szerepe), amit akkor kell felhasználniuk egy kvázi munkahelyen, mikor a telefon tulajdonosa – egy szerelmes kis srác – be akarja szúrni a beszélgetésbe. Azonban, mikor Gene-re kerül a sor, kiderül, hogy nem tudja a saját arcát kimutatni és rengeteg arca van. Egy malőr következtében egy új, eddig soha nem látott emoji jön létre a srác telefonján, ezért a fiú szervizbe vinné, ami viszont törölné az egész telefon állományát. Emiatt az összes emoji Gene ellen fordul, akit ki akarnak “iktatni”, hogy a telefon és vele együtt a világuk is megmaradjon. Gene ezért menekülőre fogja, és segítséget kap két másik emojitól is, hogy segítsenek neki visszakapni az eredeti arcát.

Elsőre egész ötletesnek tűnik az alapszituáció, és bevallom, magát az okostelefont, mint világot is egész jól felépítették: lesznek itt spamek, Spotify hanghullámok és régi, mára már nem használt emotikonok is, akik az öregek otthonában élnek. Azonban a film inkább egy reklámdömping, semmint egy roadmovie – alapjában a film történetszála is eléggé lerágott csont, ha például azt nézzük, hogy A Lego-kaland pontosan ugyanezzel a cselekménnyel rendelkezik.

Ám míg ott voltak jó ötletek, addig itt pár kreatív dolgon kívül az egész film annyiból áll, hogy egyik reklámról ugrik a másikra. Van Instagram, Candy Crush, Facebook, Dropbox és rengeteg Youtube videó, melyeket már más filmekben is láttunk. Mintha egy másfél órás reklámot néznél meseköntösbe öltöztetve. Persze a gyerek ebből semmit nem vesz le, csak hogy beszélő smiley-k menekülnek, nevetnek és ugrándoznak. A poénok is eléggé gyengék, és ha azt veszem, hogy a legjobb poén a kaki emojihoz köthető, azt hiszem, mindent elárulok.

De mi van a mondanivalóval, vagy a tanulsággal? Talán az megmenti a filmet?

Ezerszer hallott klisék és mondatok: mindenki különleges, ne ítélj első látásra, a siker akkor ér sokat igazán, ha másokkal is megoszthatod örömöd. Sajnos a film a generáció deformáltságát közli, de úgy, mintha ez természetes volna. Mintha ez lenne a norma.

Egy olyan pillanat nincs, mikor valaki azt mondaná: “A személyes találkozás és kommunikáció ezerszer többet ér”.

Pedig volt pár pillanat a filmben, ami akár egy csepp kis gondolatot is feldobhatott volna. De akkor valószínűleg kevesebben töltenék le a Snapchatet.

Összefoglalva tehát maga az alapötlet érdekes lehetett volna, ha nem az lenne a végeredménye, hogy a kommunikáció egyenlő annyival, hogy vigyorgó fejeket küldünk egymásnak, miközben tanóra van vagy iskolai bál, vagy épp az adott személy mellett vagyunk 3 méterrel. Nincs egy mélyebb gondolata sem, amivel egy picit is közölné veled azt, hogy van élet a telefonodon kívül. Semmi társadalomkritika, semmi komolyabb gondolat. Itt csak te magad ébredhetsz rá, neked mit közöl a film. Ez a mese inkább szomorú, ha belegondolunk, mi vár ránk pár év múlva.