Az igazi televíziós műremekek legfőbb ismérvei, hogy sosem kapcsolunk el róluk, mindig aktuálisak, sokadszorra is megnevettetnek. Mert megunhatatlanok, örökzöldek. Az Igenis, Miniszter Úr! (később: Igenis, Miniszterelnök Úr!) pontosan ilyen.
Igenis, Miniszter Úr! (1980-1984)
A politikus nem csinál semmit. Ha véletlenül mégis, akkor azt kizárólag önös vagy pártérdekből teszi, a nemzet szolgálójának szerepkörét elárulva. Ez a sztereotípia világszerte él, és cáfolni sem nagyon szokás. Sorozatunk szerzőpárosa, két korszakos zseni, Anthony Jay és Jonathan Lynn, tökélyre fejlesztik és életre keltik e fiktív dimenziót. Létrehozzák a tétlenség paradicsomát, ahol a politikai reformtervek – hatályba léptetésük helyett – a korrupt, önfenntartó bürokrácia malmai között felőrlődnek.
A párhuzamos időben, Angliában játszódó széria közvetlenül a parlamenti választások után indul. A népszerű, de korlátozott képességű közgazdász, addigi árnyékminiszter,Jim Hacker (Paul Eddington) pártja győzelme után epekedve várja a miniszterelnöki telefont, melyik tárcát kapja. Az Adminisztrációs Ügyek Minisztériuma élére kerül… Hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal veszi át a hivatalt. Igen ám, de céljai elérésében egy váratlan belső ellenfél folyamatosan hátráltatja. Közigazgatási államtitkára Sir Humphrey Appleby (Nigel Hawthorne), „Őfelsége fáradhatatlan és felelősségteljes közszolgája” körmönfont cselszövések armadájával küzd valamennyi ötlete ellen. És ott van még a személyi titkár, a tudálékos és simulékony Bernard Woolley (Derek Fowlds), aki hűségét kettejük közt megosztva, elfogulatlan harmadik félként megy az agyukra.
A miniszter a meghirdetett „nyitott kormányzás”nevében mindent másképp és jobban akar csinálni, mint alkalmatlannak bizonyult elődje.
A ravasz, minden hájjal megkent Sir Humphrey azonban mindig résen van, mindent manipulál és saját ellenőrzése alatt tart. Meggyőződése, hogy minden úgy jó, ahogy van, retteg a változásoktól. Hite szerint a dilettáns és semmirekellő politikusok helyett valójában a köztisztviselői karnak kellene vezetni az országot. Rendre jobban értesült, mint a miniszter maga. Szoros szövetséget épít és ápol a kormányfő kabinetfőnökével, szellemi mentorával, Sir Arnold Robinsonnal (John Nettleton). Elveik, módszereik azonosak, csakis a status quo fennmaradása számít – és nekik ezért semmi sem elég drága. Hacker voltaképpen csak magára számíthat, egyetlen őszinte tanácsosa a felesége, Annie (Diana Hoddinott).
A történet a legkülönbözőbb (váltakozva kitalált és valóságon alapuló) közéleti ügyek, események mentén alakul.
Teljesen mindegy, éppen miről van szó, megállás nélkül szórakoztat. Klasszikus szituációs komédia, amely egyértelműen a zseniális főszereplő hármasra épít. Parádésan játszanak, hibátlanul jelenítik meg karakterüket, de ez valamennyi közreműködőre igaz. Nincsen gyenge pont. Ez a politikai szatíra attól bivalyerős, hogy az összes jelenete igényesen kidolgozott. Egyszerre van jelen a realitás és a groteszk. Tudjuk, hogy elképzelhetetlen, hogy úgy menjenek a dolgok egy minisztériumban, ahogyan azt bemutatják,de arról is meg vagyunk győződve: a politika pontosan ilyen.
Nyelvtanilag helyes, de tökéletesen semmitmondó, barokkos körmondatokkal kifejezett közhelyek, feleslegesen futott körök, látszatintézkedések. Ha már feltétlen szükségszerű cselekedni, jöhetnek a piszkos eszközök: hazugság, megtévesztés, zsarolás. Arcátlan ármánykodások a fehér asztal körül: fényűző munkaebédek és vacsorák.
Arisztokratikus pöffeszkedés grandiózus fotelekben, szivarfüstös fondorkodás mellé felszolgált cherry, brandy meg scotch. A pórnép nem sok jóra számíthat…
A briliáns forgatókönyv szünet nélkül foglalkoztatja a néző agyát, napjainktól három évtizednyi távolságra is teljesen időszerű a sztori. (Az Egyesült Királyság küzdelmei az EGK-ban /ma EU/, a szigetországon belüli csatározások a nemzetek között, korábbi gyarmatokhoz való viszonyulás, stb.) Az epizódok külön-külön is megállnák a helyüket, óvatosan építkeznek csak egymásra. A tapasztalásból következő kiszámíthatóság jellemző inkább. Különös ellentmondás, hogy ez egyáltalán nem negatív észrevétel, hanem maga az izgalomfaktor. A struktúra totál világos. A miniszter kitalál valamit, Humphrey lebeszéli. Ha nem sikerül, végtelen tárházából választ egy adekvát stratégiát. Ha véletlenül nincs saját ellenszere, Sir Arnoldhoz szalad. A dörzsölt és önimádó államtitkár legtöbbször játszi könnyedséggel mozgatja a szálakat, de olykor a miniszter úr is túlszárnyalja önmagát. Ki, mikor és hogyan kerekedik felül a másikon? Éppen mivel kavar be Bernard? Merre tereli Annie Jimet? Sosem tudhatjuk előre.
A nagy sikerrel vetített sorozat két év szünet után 1984-ben egy karácsonyi különkiadással tért vissza (Pártjátszmák), hogy pontot tegyen a 3. évad végére, és megalapozza a folytatást, amire újabb két esztendőt kellett várni.
Igenis, Miniszterelnök úr! (1986-1988)
A címváltozás önmagában egy spoiler, de semmi jelentősége. Mármint a történet ugyanott folytatódik, hőseink és az alkotók is ugyanazok. Csak a helyszín új: a Downing Street 10. Jim immár kormányfő, Sir Humphrey a kabinetfőnöke, Bernard pedig továbbra is első titkárként szolgálja.
Szerencsére nincsen visszaesés, sőt, érezhetően érettebb és átfogóbb a folytatás.
A széria első szakaszában felsorakoztattak minden problémakört, amivel csak egy miniszter szembesülhet. Az élvezeti érték végig nagyon magas volt, de nyilván minden szempontból több lehetőség rejtezik a miniszterelnöki hivatalban. A leosztás tehát ugyanaz, de nőtt a tét. Hacker mindenképpen történelmet akar írni. Terítékre kerülnek az egészségügy-, az oktatás-, az önkormányzati szektor reformjai, a titkosszolgálatok működése, a kultúra jelentősége. Diplomáciai válságok, intrikák a kabineten belül. Közben Humphrey még szorosabbra fogná a gyeplőt, de a miniszterelnök is keményebben küzd, mint valaha. Most először igazi szövetségese is van, politikai főtanácsadója Dorothy Wainwright (Deborah Norton) személyében…
Az Igenis, miniszter Úr! rögtön az első évadával robbantott, és az év vígjátéksorozata lett a BAFTA gáláján 1981-ben, majd a következő két évben is nyert. Nigel Hawthorne is mind a négy jelölését díjra váltotta. Paul Eddington szintén négyszer lett jelölve 5 évad alatt.A 80-as évek brit miniszterelnöke, Margaret Thatcher is rajongott a sorozatért. Ha véletlenül elmulasztott egy részt, bekérette a BBC-től. De nagy sikerrel vetítették az NSZK-ban, a skandináv országokban, Csehországban, az Egyesült Államokban, majd a vasfüggöny leomlása után Kelet-Európában is. Magyarországon 2008-ban adták ki DVD-n, és a köztévé is műsorára tűzte.
Az Igenis, miniszterelnök Úr! mégis véget ért 1988 januárjában. Bárminő befejezés nélkül, de legalább a csúcson!
Egy időtálló, észbontó sorozat, kristálytiszta görbe tükör. Mindig érdemes belenézni! Következik: Csengetett, Mylord?
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!