Ha létezik mozis bakancslista, akkor ez a film biztosan rajta van. Igényesen kidolgozott, kifinomult tartalommal megtöltött mestermunka, ami igazi pompájában többszöri megnézés után fedi csak fel magát. Az elsőre is döbbenetesen szép képi világ, gondosan hozzáillesztett zene és finomhangolt képi elemek együttese olyan új filmnyelvi eszköztárat nyit meg a néző számára, amivel lehetővé válik új perspektívából megtapasztalni az ember belső küzdelmét önmaga megismerésével.
Federico Fellini 1960-ban mozikba került Édes élet c. filmjében mutatta be emlékezetesen, hogy hogyan lehetséges a nihilizmust lefordítani egy életformára. Paolo Sorrentino 50 évvel később humoros, de ugyanakkor nagyon komoly választ ad ugyanerre a kérdésre.
A film bemutatja a római kulturális felső réteg beképzelt beszélgetésein keresztül az európai szellemi elit néhány jelentős problémáját. Erre egyébként a mai alkotók közül többféle filmes választ is találhatunk (pl.: Lars von Trier depresszió-trillógiája). A filmnyelvet viszont ilyen mesteri szinten használó és mégis egy halandó számára is érthető – vagy ami még fontosabb: élvezhető (!) – audiovizuális tartalom ritkán kerül a vászonra.
Egy olyan világban, ahol a színházrendező már annak is örül, ha a nézőkben az előadásból még 10 perccel annak vége után megmarad bármi, elég nagy szó olyan filmet készíteni, ami megragadja és képes fenntartani a figyelmet.
A nagy szépség már rögtön az első jelenetnél behúz. A képi világ és a vele sokszor teljesen ellentétes hangulatú zene társítása biztosítja azt az alapfeszültséget, ami végigvezet minket Jep (Toni Servillo) belső fejlődésén.
A történet egy író életét mutatja be – folyamatos utalásokkal Fellini filmjére – annak vége felé közelítve, visszaemlékezve a szép pillanatokra. A halálélmény közeledése adja a főhős motivációját és egyben a film visszatérő motívumává is válik. A szubjektív belső én legalapvetőbb sarokkövének meghatározásán dolgozik a rendező, a színész és velük együtt a néző is, amiben végül minden vallásos és közönséges tartalom egymás mellett bontakozik ki.
Sorrentino egy interjúban azt mondta a filmről, hogy az egyik célja volt összehozni a szent és profán elemeket. Ez a mérleg-szerű egyensúlyozás a zene és a képi világ (a kameramozgás, a képkivágás és a vágás sebessége) között létrehoz egy megfoghatatlan légkört.
Emiatt a kettősség miatt jogosan támadhat az az érzésünk, mintha valamilyen dokumentumfilmet néznénk, ahol a „valóság elemei” mindig nem várt fordulatot hoznak a történetbe. Hab a tortán, hogy legtöbbször a változás humoros és egy újabb jelentésréteget tesz hozzá az addig felépült tartalomhoz. A vicces keret egyébként rengeteget segít a komoly témák befogadásán és egyben bemutatja azt a lazaságot, ahogy az olaszok kezelik a hétköznapjaikat.
A film összességében egy sor érzelmi emléken visz keresztül minket. Útmutatót kaphatunk egyrészt saját magunk felfedezéséhez, másrészt pedig a hétköznapjainkban lévő kincsek értékeléséhez. Ha egy szempontot szeretnék kiemelni, akkor ezt a filmet így osztályoznám: Több lettem tőle, vagy elpocsékolt idő volt megnézni? Határozottan megérte megnézni, bátran merem ajánlani.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!