Testvérlövészek (2019) – kritika

Jacques Audiard első angol nyelven forgatott filmjével rögtön valami olyat tett le az asztalra, amire csak pár évente van példa.

A western örök. Azt hiszem ez az elsőre talán kissé erősnek ható kijelentés nem szorul különösebben magyarázatra. A western ugyanis az a műfaj, ami a film aranykorát kikerülhetetlenül meghatározta. A huszadik század közepének legjelentősebb alkotásainak jó része egy-egy vadnyugati kalandot mesélnek el.

Ezzel szemben ugyanakkor valaha még hálás dolog volt westernt csinálni, ma már ez nem feltétlenül igaz. Tekintve hogy talán egyik másik filmes irányzatnak sincs ilyen erős múltja, a nézők tán joggal gondolhatják azt, hogy már láttak mindent, amit ebből ki lehet hozni.

De mit tehet ilyenkor egy rendező, akinek sziklaszilárd elképzelése van? Megpróbálja valamiképp megújítani a műfajt, vagy a nagy klasszikusokhoz nyúl és tiszteleg? Audiard ötvözte e két módszert és a végeredmény valami igazán különleges, első pillantásra tán némileg furcsa, de mindenképpen emlékezetes, minőségi alkotás lett.

Főhőseink a fivérek, Charles és Eli (Joaquin Phoenix, valamint John C. Reilly), vérbeli fejvadászok. Profik, kíméletlenek, noha olyanok ők ketten, mint a tűz és a víz. Az egyikük megváltaná a világot, a másikuk már lenyugodna. Ketten együtt tesznek ki egy kerek egészet, pláne, hogy mindkettejüket egyaránt hajtja az arany. Magasztosabb dolgot vártatok, igaz? Nos, ez még mindig a kőkemény vadnyugat kedves barátaim.

Az új meló aztán amennyire könnyű prédának tűnik, annyira nem lesz az: a páros feladata, hogy elkapjanak egy vegyészt, Riz-t (Hermann Kermit Warm), aki ugyan nem csinált semmi elítélendőt, de történetesen épp ő van a birtokában egy új módszernek, amivel még több aranyat lehet kisajtolni a Földből (vízből). Megindul a hajtóvadászat, amibe becsatlakozik John Morris hadnagy (Jake Gylleenhaal) is, ez a kaland pedig mindannyiuk életére óriási hatással lesz.

Nem fogok köntörfalazni: imádtam a Testvérlövészeket.

Elsősorban azért, mert épp olyan, mint amilyen a vadnyugat is volt-lehetett. Törvénytelen. Törvénytelen a zsáner elvárásaihoz, törvénytelen a nézők elvárásaihoz, sőt, úgy alapvetően mindenhez, éppen ezért számtalan olyan pillanatot tartogat, amire garantálom, hogy nem lesztek felkészülve.

Teszi mindezt úgy, hogy nagyon sokáig egy fura, darabos, szaggatott ütemű, szinte nem is tudom pontosan hova tenni benyomást keltő filmként mutatkozik be, hogy aztán szép lassan összeálljon a kép és kimondatlanul is egy remek egészt alkosson. Nem egy hosszan átívelő, nagy idea adja a vázat, hanem rengeteg, egymásra épülő – vagy épp nem épülő – pillanat áll össze egy elgondolkodtató, megnevettető, szerethető kompletté, a maga némileg megfoghatatlan, de zseniális módján.

Ne várjuk, hisz hiába is tennénk, hogy a műfaj klasszikus húzásaival operálnak főhőseink. Ez nem az az alkotás. Itt szereplőink nem másodhegedűsök, akik alkalmazkodnak a történet sodrához, épp ellenkezőleg. Főszereplőink főszereplők, a pillanatok pedig ehhez idomulnak. Most azt gondoljátok: miről beszél ez a szerencsétlen?

No de majd meglátjátok: mert ezt látni kell, és akkor érteni fogjátok, hogy miért is olyan megfoghatatlan az, hogy mitől is ennyire jó ez pontosan.

Persze, a szereplők eszméletlenek. Ilyen színészgárdával már-már művészet mellélőni, ezúttal sem lesz okunk a panaszra. Az a fajta fekete humor is pont megfelelő adagban van jelen, ami ide illik. De a valódi varázslat azt hiszem egyértelműen Audiard érdeme. Ő az, aki az elsőre talán nem tökéletesen összeillő elemeket végül egybevarázsolta.

Ez tehát a végső konklúzió is: ezt a filmet látni kell, mert látni érdemes. Audiard megmutatta, hogy van még új a nap alatt, akkor is, ha olyan klasszikus műfajról van szó, mint amilyen a western.  [fb_button]