Johnny English újra lecsap (2018) – kritika

Imádom Rowan Atkinsont és (nem tudom ez mennyire szégyellni való, de őszintén mondom) szeretem a Johnny English filmeket.




A 2003-as első rész kifejezetten nagy kedvencem, legalább egy tucatszor láttam az elmúlt másfél évtizedben, s noha a 2011-es folytatás már nem tudta megütni az előd színvonalát, nem volt miért szégyenkeznie.

Aztán Atkinson bejelentette, hogy maga mögött hagyja a Mr Bean karaktert, ezzel együtt szinte az is biztosra vehető volt, hogy English bőrébe sem bújik bele többé – meglepetésként érkezett hát a hír, hogy a széria trilógiává bővül.

Nem csoda, hisz őfelsége összes ügynöke lelepleződik, így kire másra várhatna a támadó leleplezése és elkapása, ezáltal a világ megmentése, mint a világ legjobb kétbalkezes ügynökére, Johnny English-re?

Pedig amikor egy színész úgy érzi, hogy kiöregedett(/megunt) egy karaktert, ráadásul a nézők sem sztrájkolnak egy folytatásért, akkor ott érdemes elgondolkozni azon, hogy talán nem véletlen gondolta mindenki úgy, hogy jobb az, ha ez a történet már 2011-ben véget ért. Nos, sajnos tényleg nem véletlen gondolták így – A Johnny English újra lecsap ugyanis ékes példája annak, hogy ugyan egy második rókabőr is lehet szórakoztató, de egyben teljességgel felesleges is.

Mert töredelmesen be kell vallanom: én egész jól elszórakoztam a filmen. Biztos közrejátszott ebben a nosztalgia, meg az, hogy én tényleg nagyon csípem Rowant, de akkor is. 

Itt egy picit meg is inog a billentyűzet a kezemben, hisz átfut az agyamon, hogy kell-e ennél többet tudnia egy harmadik English filmnek, de aztán megkövül a szívem és rádöbbenek, hogy igen. Kellene.

Az még nem elég a tökéletes boldogságomhoz, hogy Atkinson ezúttal is lubickol a szerepben, akárcsak Drebin őrnagy, vagy Clouseau felügyelő (szigorúan Peter Sellers!). Kell mögé az is, hogy legalább az humor egy részében okos poénokkal szórakoztassanak, ne csak felcsapják a “200 évnél régebbi viccek” kézikönyvet és a többit rábízzák egy olyan zsenire, mint Atkinson. Mert ő megoldja persze, de az már rég nem üdvös, ha a film végén ottmarad bennünk az az érzés, hogy ezt az egészet ő vitte el a hátán.

Pedig sajnos így van. Ha nem Rowan Atkinson lenne a főszereplő, akkor ez a film lenne az év bukása.

Méghozzá azért, mert a poénok és a helyzetkomikumok 99%-a szájbarágósan bugyuta. Tudom-tudom, így volt ezzel az előző két rész is – de közel sem ennyire. Persze Emma Thompson remek, Olga Kurylenko a legjobb választás eyecandy-ileg, de az, hogy egy ilyen zseni alá nem tudtak rakni legalább 10-12 eredeti poént, csak a sablonmegoldásokkal kell szembesülnünk a film egésze alatt, az fájdalmasan nagy hiba.

Mert a történettől nem várhatunk sokat (ne is várjunk). Itt English szerencsétlenkedése a fő (ismételten). Hogy ezt nem lehetett kreatívan megoldani, azt nem értem. Hogy erre Atkinson miért bólintott rá ebben a formában, azt pláne nem értem, gyanítom 2 nap alatt összedobott volna egy tízszer ilyen nívós forgatókönyvet.

No de hiába minden panasz, English harmadik kalandja ezt adta nekünk. Szórakoztató pillanatokat, amelyek csak a főszereplő személye miatt élvezetesek.




Ebben a formában azonban azt hiszem tényleg felesleges folytatni a franchise-t.

Összegzés
Atkinson még egyszer megmutatta, hogy miért ő az egyik legnagyobb nevettető - kár, hogy csak ilyen forgatókönyvet kapott hozzá.
Ezért szerettük
  • Rowan Atkinson
Ezért nem
  • Bugyuta és sablonos poénok
6

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..