Searching (2018) – kritika

Aneesh Chaganty elsőfilmes rendezőként húzott egy merészet – és bejött neki.

Noha nem találta fel a spanyol viaszt, eddig még kevesen aknázták ki a technikai eszközök adta felület a filmezéshez, így a Searching üdítően frissnek hat. Történetünk két főszereplője David (John Cho) és tinédzser lánya Margot, akit a felesége halála után a férfi egyedül nevel.

Noha David már nem az XYZ generáció szülötte, megpróbál lépést tartani a fiatalok techhasználatával és amikor lánya egy este eltűnik, egy másfél órás Apple reklám keretei közé szorítva a világháló segítségével megpróbálja kideríteni, hogy vajon mi történhetett Margot-val.

Elsőre talán egy picit furának hangzik az elképzelés, miszerint a film majdnem egésze különböző kijelzőkön (telefon – Windows asztal – Mac) játszódik, de amennyire fura, legalább annyira működőképes is. Ehhez persze kellett az, hogy Chaganty kellő mennyiségű izgalmat vigyen a film első felébe, így ahelyett, hogy azon agonizálnánk, hogy épp megint egy iMessage ablakot kell bámulnunk, inkább David-del együtt próbáljuk meg összerakni a kockákat és előbb rájönni arra, hogy mi történt, mint a kétségbeesett fater.

Azon túl, hogy elismerően csettintek a megvalósítás előtt, a film végeztével azon gondolkodtam, hogy egyrészt meglehetősen ijesztő az, hogy egy székből némi agyalást követően tényleg mennyi minden kideríthető rólunk csupán a kis kütyük segítségével, amik körbevesznek minket, másrészt pedig arra a következtetésre jutottam, hogy te jó ég, a film még mennyi és mennyi lehetőséget ki sem aknázott.

És nem akarok nyugdíjasnak tűnni, de ebben tényleg van valami rémisztő.

Szabadnak hisszük magunkat, önálló lényeknek, holott ez korántsem igaz. A nap szinte minden percében logoljuk a saját életünket.

No persze ez mondjuk egy olyan szituációban, mint amilyenbe Margot kerül, nagyon sokat érhet.

A Searching tehát egy bő másfél órás nyomozás, tele izgalommal, fordulattal és jól felépített gyanúsítottakkal, ráadásul relatíve egész későn esik le a tantusz (de ha figyelünk, akkor azért jóval a csattanó előtt le fog). Bár a játékidő tetemes részében Cho arcát nézegetjük változó alkalmazásokban, a film egy pillanatra sem ül le, nem kell az óránkat nézegetni, tényleg nagyon jól felépített a feszültségkeltés, le a kalappal a készítők előtt.

Spoilerezni ugyan eszemben sincs, de egy dolgot nem kerülhetek meg (aki 0 infóval akar nekivágni a filmnek, az ezt a bekezdést ugorja át). Szóval a Searching majdhogynem tökéletes, az utolsó 5 percet leszámítva – az nagyon nem így kellett volna, az egyediség és a merész húzások villámgyorsan nyakon lettek öntve a filmipar legócskább öntetével. Mindegy, ez van, 90%-ban még így is egy iszonyat jó mozit kaptunk.

Nagyjából ennyi, amit tudnotok kell megtekintés előtt. A Searching merész, és milyen jól tette, hogy az, mert felüdülés volt nézni a sok hasonszőrű kaptafa-film között.

Még sok ilyet, mert néha rá kell hogy döbbentsen az álomgyár, hogy még nem halt ki teljesen a kreativitás a filmesekből.