Pofoncsata (2017) – kritika

Számtalanszor volt már róla szó, hogy néha mennyire jólesik az embernek beülni egy ‘azt kapod amit vársz’ filmre. Ebbe a halmazba tartozik minden olyan alkotás, ami a trailer első 20 másodperce alapján az elejétől a végéig tökéletesen megjósolható, de olyan szinten, hogy még a “fordulatok” sorrendjét is simán meg tudjuk tippelni.

Nos, a Pofoncsata pontosan ilyen film. Nem tartogat meglepetéseket, nem operál újszerű megoldásokkal, nem akarja megváltani a világot, még csak különösebb mondanivalót sem rejteget magában. Tulajdonképen egyszerű, mint a faék, de talán pont ezért működik. Richie Keen pedig ért a vígjátékokhoz, hisz rendezett ő Goldber család-ot, vagy épp Felhőtlen Philadelphia-t, s ez utóbbiban már igazgatta az itt is főszerepet vállaló Charlie Day-t. Klisésen úgy is fogalmazhatnék, hogy egy jól működő páros ismét összeállt, hogy…

..hogy letegyenek az asztalra egy vígjátékot, ami ugyan kissé felemásra sikeredett, de egy dolog biztos: másfél órára kikapcsolta az agyam, ennél többet pedig nem vártam – hisz tudtam előre, hogy nagyjából mire számíthatok. Ennek ellenére kétszer is meglepődtem: egyszer a film első felén, aztán a másodikon.

Andy Campbell (Charlie Day) egy igazi nyúlbéla, nem mellesleg angoltanár. Ez még önmagában bocsánatos bűn, az már kevésbé, hogy alátesz a töritanárnak, Mr. Strickland-nek (Ice Cube), aki küzd némi agressziókezelési problémával. Ennek következtében a felmerülő problémát sem vitaest keretében óhajtja rendezni, hanem annál sokkal stílusosabban: egy iskola utáni bunyóban akarja le (és át) rendezni a problémát, no és Andy arcszerkezetét.

A konfliktus tehát adott és az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége: megkezdődik a kákabélű Campbell órákon átívelő kínlódása, őt ugyanis csak egy cél vezérli: akárhogy is, de elkerülni a bunyót – ahol természetesen esélye sem lenne.

Köszönhetően annak, hogy ezúttal R besorolású vígjátékról beszélünk, a készítők keze sokkal kevésbé volt megkötve, mint ahogy azt a hasonszőrű filmekben megszokhattuk. Épp ezért érthetetlen kissé, hogy ezekkel a szereplőkkel (gondolok itt elsősorban Cube-ra és Jillian Bell-re), ilyen alappal, hogy sikerülhetett a film első fele ennyire humortalanra. Próbálkoztak, próbálkoztak, nem is ezzel van a gond, de valahogy nagyon nem állt össze a dolog a hangos röhögésekhez.

Mindez azonban megváltozik, amikor átlendülünk a holtponton és elérkezik a bunyó ideje, itt számtalan olyan pillanatot kapunk, amin őszintén lehet nevetni egy jót – kérdés, hogy ezt miért nem lehetett ugyanígy a film elejével is, de a mostani vígjátékdömpingben én még ennek is tudtam örülni.

A Pofoncsata tehát nem tartogat meglepetéseket. Vannak jobb és vannak kevésbé jó időszakai, a szerkezeti felépítése pedig éppoly klisés, ahogy azt előre várjuk: Campbell karakterfejlődése borítékolható volt, ezzel szemben a végső “csata” frappáns megoldásai kellemes és üde színfoltot jelentettek.  Én kellemesen szórakoztam, de tagadhatatlan, hogy nem ez az évtized vígjátéka.

[fb_button]