1954-ben Kurosawa A hét szamurája egy több szempontból is korszakalkotó film volt. Hogy akkoriban is képesek voltak kiváló, az alaphoz méltó remakeeket csinálni, arra a hat évvel későbbi A hét mesterlövész az egyik legjobb példa.
Egyike lett azon filmeknek, amelyeket a filmtörténelem nagy klasszikusai közt emlegethetünk azóta is. Ez azonban már több, mint fél évszázados történet, egy 2016-os újrázástól egész más filmélményt kell várnunk.
A legnagyobb hiba ugyanis amit elkövethetünk a mostani mesterlövészeinkkel -és úgy magával a filmmel- ha elkezdjük összehasonlítani a régivel. Nem, nem szabad. Itt ugyanis semmi más cél nem lebegett a stáb és Fuqua előtt, mint hogy szórakoztasson. (apropó Fuqua: az ő személyéből már nagyjából sejteni lehetett, hogy milyen mozit várhatunk, milyen mélységekkel).
Szórakoztatni pedig bizony hogy szórakoztat a film. Adott ugyebár egy bandavezér, aki mocskos kis mancsát ráteszi egy városkára, a lakók azonban nem hagyják magukat és felbérelik Chisolmot (D. Washington), aki aztán összeszedi a maga kis szedett-vedett csapatát, hogy szembeszálljanak a gonosztevőkkel.
Innentől pedig már semmi újat nem tudok mondani, ha kicsit gonosz lennék, akkor azt mondanám, hogy Fuqua biztonsági játéka következik jó két órában – de ezért őszintén szólva nem nagyon tudok haragudni. Elsősorban azért, mert nagyon jó bandát verbuváltak össze a forgatásra: egy igazi sztárparádé, amolyan jutalomjáték az egész, és az tuti, hogy az a forgatás, ahol Chris Pratt ott van, az nem lehet unalmas. A vásznon pedig szinte átüt, hogy a színészek jól érezték magukat a munka alatt, ettől mi is jobban szórakozunk.
Ettől függetlenül nem tudom a filmet agyondicsérni, mert a biztonsági játék negatív vonatkozásai is felcsendülnek. Mégpedig ott, ahol némi eredetiséget, meghökkentést, újítást várnánk. És nem csak az eredetihez képest, hanem a szórakoztató western-vígjátékokhoz képest. Mert ilyenben nem nagyon lesz részünk és ezért egy picit szomorú vagyok.
Itt nem várnak minket meglepetések: pontosan azt kapjuk majd, amire előzetesen számíthattunk. Egy témához mérten könnyed, kissé súlytalan feldolgozást, emlékezetes pillanatok nélkül, néhány sziporkázó egysorossal, jó pár jó és jó pár kevésbé jó poénnal megfűszerezve. Ennyi, és nem több. De tény, ami tény: mindezt szórakoztatóan tálalják, ennyi pedig többé-kevésbé elég a boldogsághoz.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!