Azt hiszem a legkevésbé sem túlzás leírnom azt, hogy a a ma élő rendezők közül Steven Spielberg az, aki a legnagyobb befolyással, életművel és elismeréssel rendelkezik, olyan direktor, akinek a nevét még a világ legeldugottabb szegletében is ismerik. 50 filmmel a háta mögött elért már mindent, amit csak a kamera másik felén ember elérhet, olyan filmeket hagyott az utókorra, mint amilyen a Schindler listája, az E.T. vagy az Indiana Jones sorozat. 3 Oscar-díj birtokosa, egy igazi kalandos mesélő, aki nem ismer műfaji korlátokat – egyszóval egy igazi zseni, aki a teljes szabadságot élvezheti régóta, ez pedig nagyon ritka kiváltság a filmiparban.
Az ekkora siker azonban veszélyt hordoz magában – hogy egy sporthasonlattal éljek, ezért nem szoktak a futballban hosszú évekig ugyanazok a csapatok nyerni bajnokságokat, Bajnokok Ligáját. Nem azért, mert ne lenne rá képes gárda, szó sincs róla. Azért, mert jóllaknak a sikerrel és nagyon nehéz motiválni a nyerteseket, hiszen nyertesek. Jóllaknak, nem éheznek a sikerre. Nem vállalnak felesleges kockázatot. Na így van valahogy Steven Spielberg is, úgy nagyjából 2002 óta.
A barátságos óriás pedig ennek a folyamatnak egy igazi mintapéldája. Az utóbbi évek egyik legkorrektebb iparosmunkája, minden elemében szép, a szó legszorosabb értelmében (no, nem hibátlan), de nincs meg benne a tűz, nem ragadja meg a nézőt, nem ránt magával. Pedig Roal Dahl csodálatos regényének ha valakinek a kezében, akkor Spielbergében volt esélye egy csodálatos vizuális élménnyé válni. A látványt pedig ugyan megkaptuk, de a belbecs átültetése már nem sikerült. Talán azért, mert Spielberg nem is akarta igazán.
Főhősünk Sophie, a londoni árva, aki egy álmatlan éjjel észreveszi az utcát járó, álmokat gyűjtő és szétosztó óriást, aki magával viszi őt Óriásföldére. Oda, ahol nála csak nagyobbak élnek (és emberhúsra éhesek), hogy aztán persze összebarátkozzanak és kettejük kapcsolata elkápráztasson bennünket, nézőket. Nagyon nagy kár, hogy ez a része a filmnek nem, vagy csak hellyel-közzel működik.
Igen, sajnos bármennyire is rossz ezt leírni, a páros nem működik – annak ellenére sem, hogy külön-külön mindkettejük szerethető és zseniális. Ruby Barnhall azért, mert tündéri, a BFG (nem, nem az, hanem Big Friendly Giant) pedig azért, mert ilyen gyönyörű CGI-t nem is tudom, hogy láttam-e már filmen. A kettejük kapcsolata azonban túlságosan is steril, hiteltelen, felületes.
Ezen pedig a körítés sem segít, elsősorban azért, mert a film túl hosszú, ennek hozadékaként pedig minden eleme túlnyújtott, a humora sem túl emlékezetes és az atmoszféra is felemás: egy gyerek számára túlságosan sötét, és a felnőtteknek is, csak nekik másképp. Majd meglátjátok mire gondolok. Sajnos végig ebben a mederben csordogál a cselekmény: nagy ritkán ugyan kicsit felpörög a film, de utána gyorsan visszakapcsol a sebességből.
A látvány azonban sok mindenért kárpótol, ha valami, akkor az tényleg magával ragadó. A hibái azonban elég hangsúlyosak ahhoz, hogy -ahogy a cikk elején is mondtam- ne legyen több egy korrekt iparosmunkánál.
Tény, hogy Spielberg egy rettentően nehéz alapanyagból dolgozott, de az is tagadhatatlan, hogy biztonsági játékot játszott – megint. Ez pedig kevés, tőle nagyon kevés. (6/10)
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!