Mi történik akkor, amikor összeengedik az egyik legkreatívabb rendezőt (Danny Boyle) egy sztáríróval (Aaron Sorkin – Közösségi háló) hogy filmet készítsenek a tech világ egyik, ha nem a legnagyobb alakjáról Steve Jobsról, ráadásul úgy, hogy a főszerepre megkapták az egyik legsokoldalúbb, legtehetségesebb színészt, Michael Fassbendert? Nagyjából az, amit várunk: megszületik egy olyan életrajzi dráma, amire ezidáig nem nagyon volt példa a filmtörténelemben.
Bár ez első hallásra óriási dicséretnek tűnhet, nem kimondottan erről van szó. Sorkin munkássága ezúttal is roppant karakteres, úgyhogy a végeredmény is éppoly kettős, ahogy azt már a Közösségi háló esetében is láthattuk: lesznek akik dicséretesnek tartják majd ezt az újfajta életrajzi megközelítést és bőven lesznek majd utálói is. Mondom is, hogy miért.
Egy ilyen drámától joggal várja el az egyszeri néző, hogy végre bepillantást nyer az ikonikus Apple vezér kulisszái mögé, válaszokat kap a miértekre és a hogyanokra. Együtt sétálhat végig azon az úton, amin Jobs is végigsétált, míg világsikerre vitte vállalkozását, egy szóval várunk valamiféle élettörténetet, elejétől a végéig, egy megható szép lezárással, hisz ehhez szoktunk. Nos ezt felejtsük el, ez a séma itt kukázva lett. Helyette úgy döntöttek, hogy Jobs pályafutásának három jelentős pillanatát kiragadva engednek bepillantást nekünk, arra fókuszálva, hogy a hírhedten önfejű és kollégáival könyörtelen (és a filmben -is- tagadhatatlanul jobbára unszimpatikus) vezér kiállhatatlansága mögött felcsillanjon a zseni és a zsenialitás, ami miatt mégis szimpátia ébredezik majd bennünk.
Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat és Boyle minden tehetségét latba vetette, hogy a végeredmény tükrözze az elképzeléseket, szerencsére (az övére és a miénkre is) ehhez minden eszköz a rendelkezésére állt. Sorkin párbeszédei most is rendkívül dinamikusak és pattogóak, Fassbender pedig (bár nem kimondottan hasonlít külső jegyeiben) most is példás alakítást nyújt, energikus, teret betöltő karaktert varázsolt Jobsból – pont olyat, amilyen az életben is volt az Apple vezér. Ezeknek a szerencsés összetevőknek köszönhetően a kamaradráma jelleg ellenére is végig izgalmas és feszült marad a film, viszi előre a lendület.
A háttér és a hogyan azonban javarészt titok marad, köszönhetően a film szerkezeti felépítésének, alig-alig tudunk meg Jobsról és a magánéletéről bármit is – egyedül a lányával való (javarészt fiktív) történet segít csak megismerni bármit is a magánemberről és ez azt hiszem most már így is marad – legalábbis én nem érzem szükségét, hogy még egy filmet lássak az életéről.
Ha viszont választanom kell, akkor mindenképpen ezt ajánlom és nem a 2013-as Kutcher változatot. Egész más szemszögből közelíti meg ugyan a témát, de a végeredmény egy sokkal minőségibb alkotás – egy üde színfolt az életrajzi drámák közt.
Danny Boyle ugyanis nem próbálja meg szépíteni a valóságot, olyannak mutatja be Jobsot, amilyennek az egész világ megismerte: egy félelmet nem ismerő, gátlástalan üzletember, akiben a rosszindulat és a nyers erő csupán zsenialitása végterméke. A legenda pedig köztünk marad, ezen a film szemernyit sem változtat, csak egyetlen lépéssel közelebb enged, hogy megértsük: miért.
[fb_button]
