Megjött apuci kritika

Vajon sikerülhet-e úgy összerakni egy ezerszer látott történetet, hogy az tényleg jól működjön? Lehet-e egy végletekig kifacsart műfaji felállást úgy bemutatni, hogy az hozzon valami újat, annyit, ami elég ahhoz, hogy ne érezzük azt a bizonyos rókabőr effektust? Sean Anders (Förtelmes főnökök 2, Apa ég!) filmje erre próbál meg választ adni.

Hiszen csak gondoljunk bele egy pillanatra: hány vígjátéknál láttuk már azt az alapfelállást, hogy van két egymással rivalizáló főszereplő, az egyik menő – neki mindig, minden sikerül, a másik pedig egy szerencsétlen, aki csak csetlik-botlik. Persze a lazábbik egy tahó, míg a bénácska egy igazi csupa szív figura.

Aztán ahogy kanyarunk a záróakkord felé, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a tahó nem is olyan tahó, a szerencsétlen pedig nem is olyan szerencsétlen, addig azonban egy nagy rakás gonoszkodással, szerencsétlenkedéssel, csetlés-botlással próbálnak meg szórakoztatni minket, hogy a végén a jó, megérdemelten lovagolhasson el a naplementébe családja/szerelme/célja oldalán.

A Megjött Apuci pedig pontosan ezt a forgatókönyvet használja, sokadszorra a filmtörténelemben. Adott nekünk egy Will Ferrel, a nyámnyila, gyönyörű feleséggel, és Marky Mark, az izompacsirta, aki betoppan, hogy visszaszerezze a családját, innen indulunk, jöhet a szemétkedés, röpködnek a poénok, mígnem elérünk a végére és mindenki happy.

Ennyi a film, ami meg sem próbál újítani a felálláson, ez pedig nagyon veszélyes játék. Mert míg a 2011-es Testcsere esetében ez működött (ott is egy ezerszer ellőtt alapra húztak rá egy élvezhető filmet), itt már kevésbé. Méghozzá azért, mert ahhoz, hogy ez szórakoztató lehessen, az kell, hogy a eleje és a vége közti köztes időszakot úgy töltsék meg poénokkal, hogy az üdítően hasson.

Ez pedig most csak félig-meddig sikerült. Vannak remek gegek, de azok jó részét a trailerek már ellőtték, s sajnos maradt egy csomó klisés humorbomba, amik már annyira elcsépeltek, hogy néha a kínosság határát feszegették. Mire azonban eljutnánk odáig, hogy magunkban szidni kezdjük a készítőket, jön egy ütős pillanat, vagy belibben Thomas Haden Church és elsüt egy olyan egysorost, amitől egyből visszaszáll a hitünk, igaz csak rövid időre.

A Daddy’s Home nagyjából ennyi. Megvannak a jó pillanatai, de legalább ilyen számban megvannak a rosszak is: ezúttal nem sikerült elkerülni a kliséket, sokszor leül a film, amin nem segít se Ferrel, se Wahlberg (Church már inkább), hogy aztán egyszer csak lendületet vegyen újra és ez a hullámvasút folytatódik, míg véget nem ér.

Ahogy mondani szokás, ez tipikusan az ‘egynek jó lesz’ film, amitől nem érdemes sokat várni, viszont nem is ígér világmegváltást. Ettől függetlenül jó páros ez, de a Pancser police egy kategóriákkal jobban sikerült vígjáték, mint a Megjött Apuci.
[fb_button]