Macbeth kritika

Tulajdonképpen mióta létezik filmgyártás, azóta létezik Macbeth film is, meghökkentő, de az első még 1898-ban készült. Az azóta eltelt évtizedekben eljátszották a kor nagy színészei, Orson Welles, Charlton Hestont, Ian McKellenen… a lista korántsem teljes. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy kétkedéssel vegyes kíváncsiság lett rajtam úrrá – de voltak apróbb fenntartásaim. Kell nekünk még egy Macbeth feldolgozás?

Aztán amikor már tudtam, hogy Fassbender főszereplésével és Adam Arkapaw operatőri munkájával készül a film (neki köszönhetjük például a True Detective első évadát – nem csoda, hogy örömmel töltött el a hír), akkor már úgy gondoltam: miért is ne? Ez tényleg lehet olyan sötét, amilyennek Shakespeare megálmodta volna, ha a 21. századba születik. No, hát a film pontosan ilyen lett. Csak itt a 11. századi Terminátorról szól a fáma.

Britanniában járunk, ahol polgárháború dúl. Duncan -a skót király- seregei harcban állnak a felkelőkkel és az őket támogató norvégokkal. A hős Macbeth megfordítja a csata kimenetelét, majd visszaindul a városba, az úton pedig elkíséri barátja, Banquo. Hazafelé összetalálkoznak három boszorkánnyal, akik jóslatot mondanak Macbethnek – ő lesz a gyermektelen királya Skóciának. Főhősünket eleinte hidegen hagyja a dolog, amikor azonban a király Cawdor thánjává nevezi ki őt, akkor villámgyorsan ráérez a hatalom ízére – felesége pedig rábeszéli, hogy ölje meg a királyt és vegye át a helyét a trónon.

A nagy hatalom azonban mint tudjuk nagy felelősséggel jár, Macbeth pedig nem elég erős jellem és összeroppan a felelősség alatt, szép lassan elveszíti az eszét – meghökkentő tettei pedig nem maradhatnak megtorlatlanul.

A történetet jórészt mind ismerjük, a titok itt most a részletekben rejlik. Bár nem túl gyakorlott, de annál ígéretesebb direktor dirigálta a forgatást. Justin Kurzel nagyon elkapta a 11. századi skót sötét, rideg, nyers, szinte bűzös hangulatát – emellett Macbeth még sosem volt ennyire elemi és pusztító, mégis, még sosem volt ennyire a saját korszakához szóló egyetlen Shakespeare feldolgozás sem. Azonban hiába az operatőri -zseniális- munka és a mai fülhöz kurtított szövegkönyv, valami miatt nem áll össze egy jól működő, emlékezetes rendszerré.

Mert valahogy pont a minden mást elnyomó atmoszferikusság áldozatává válik a film lényegi része. Annyira a képi hangulat és Fassbender parádés alakítása a középpont, hogy elfelejtődik az ok – nincs semmi, amit hozzátenne az eddigi feldolgozásokhoz, a véres ábrázolásmód pedig szinte teljesen kiszorítja a jellemfejlődést, a karakterek mélységét.

A végén tátott szájjal ülünk, mert valami olyat láttunk, ami magába szippantó vizuális ábrázolásával teljesen lenyűgöző volt – csak épp majdhogynem teljesen felesleges.
[fb_button]