Vajon hogyan tud megférni egymás mellett a tárgyalótermi dráma és a hidegháborús thriller (kaland) film? Egy azok közül a kérdésekből, amik átfutottak a fejemen, miközben nekiláttam Steven Spielberg 31., rendezőként jegyzet filmjének, amely ezúttal (is) egy történelmi dráma, egy olyan műfaj, ahol a direktor igencsak otthonosan mozog, gondoljunk csak vissza egy pillanatra az olyan nagyszabású alkotásaira, mint amilyen a Ryan közlegény megmentése, vagy a München, de említhetném akár a Schindler listáját is. Mindegyik kiváló és korszakalkotó mű, amikkel Spielberg örökre beírta magát a fimtörténelem nagykönyvébe, így nem okozott különösebben nagy meglepetést, amikor újfent kedvenc műfajához nyúlt és James B. Donovan történetét választotta következő filmje témájául.
Számunkra ugyan idegenül cseng a Francis Gary Powers név, a tengerentúlon azonban mindenki ismeri: ő az a pilóta, akinek a gépét 1960-ban lelőtték a Szovjetunió fölött, majd kémkedés vádjával bíróság elé állították és elítélték, 21 hónapnyi rabságából egy társával együtt fogolycsere útján tudott megmenekülni, melyet a Glienicke-hídon bonyolítottak le. Ezt a műveletet koordinálta James B. Donovan, a minden hájjal megkent ügyvéd, akit Tom Hanks alakít.
Donovan története azonban nem csupán ennyiből áll: ő az az ügyvéd, aki pár évvel korábban akadályt nem ismerve védte Viljam Fisert, vagy ahogy amerikában híressé vált: Rudolf Abelt, az orosz kémet (őrá cserélték ki később Powerst), s a közvélemény szemében ez árulásnak minősült, hiszen Donovan minden tudását latba vetette, hogy az oroszt végül ne végezzék ki. Ez a két, szorosan összefonódó történet adja a film keretét – míg az első órában a Abel tárgyalását követhetjük figyelemmel egy jogi dráma keretein belül, addig az alkotás második fele sokkal inkább egy kalandfilm. S itt jött a kérdés: vajon jól megfér-e egymás mellett a két műfaj, sikerül-e összefésülni a történéseket úgy, hogy azok végül egy kerek egésszé álljanak össze?
Sikerült. Noha Spielberg nem hazudtolta meg önmagát és egy nagyon amerikai filmet készített (ezúttal nyíltabban, mint valaha), ez még talán soha nem állt ilyen jól, egyik művének sem. Főként azért, mert a patriotizmus itt nem csak jelen van – hanem szerepe van. Egyszerre dicsőíti és rántja le róla a leplet Spielberg, ráadásul a témához képest szokatlan könnyedséggel.
Az ugyanis, hogy Matt Charman forgatókönyvére még rátették a mancsukat a Coen fivérek, a legjobb dolog volt, ami a Kémek hídjával történhetett. Nem csupán Tom Hanks szájába adtak sziporkázó mondatokat, de az egész filmet átjárja a szellemesség.
Tűnt tehát első látásra bármennyire is száraz történelmi drámának a Kémek hídja, a végeredmény ennek szöges ellentéte. Spielberg nagyon jó érzékkel nyúlt a témához, s ha hasonlítanom kellene, akkor inkább azt mondanám, hogy az Indiana Jones filmekre hajazó, de ugyanakkor korhű thrillert tett le az asztalra, ami azoknak is minőségi szórakozást ígér, akik a történelem mellett kedvelik a kevésbé véresen komolyan vett kalandot is.
Jó volt látni, hogy Spielberg még mindig képes olyat letenni az asztalra, amiről hosszú hetekig érdemes beszélni, azok után is, hogy rendezőként már mindent elért, amit direktor elérhet a szakmában.
[fb_button]
