A főnök kritika

A 2016-os évre beteljesülni látszik az a jóslat, amely kimondja, hogy nincs év Melissa McCarthy filmek nélkül.
Mikor először láttam az egyik filmjét, a földről kellet felszednem a leesett állkapcsomat, annyira tetszett az alakítása. Rajongásom a „Női szervekkel” (2013) kezdődött, „A kémmel” (2015) folytatódott, és remélem, hogy mindörökké tart. De mellettük meg kell említenem a „Tammy-t” (2014) és a „Személyiségtolvajt” (2013) is, amelyek egy kissé komolyabb hangvételűek lettek, amit a színésznőtől megszokhattunk, de mint mindig, akkor is hozta a saját világát.

Ne is húzzuk tovább az időt! Nézzük meg, hogy erre az évre mit tartogat számunkra A főnök.
A történet egy iparmágnásról szól, aki Amerika egyik leggazdagabb nője. Egy tévés interjú után azonban letartóztatják bennfentes kereskedés miatt és börtönbe kerül, mindenét elveszíti. Miután kiszabadul a fogházból, a kislányát egyedül nevelő volt asszisztense segítségét kéri, de már van egy új terve a visszatéréshez: a sütibizniszből próbál karriert felépíteni, egy cserkészlányokból toborzott csapattal. Ám ez nem olyan egyszerű, mert a vetélytársa mindent megtesz annak érdekében, hogy újra megkeserítse az életét.

A Michelle Darnell-t alakító McCarthy még mindig hozta a maga pajzán humorát és az egyéni viselkedését. Azonban a film nézése közben felmerült bennem egy kérdés: Igen… ez mind szép és jó. Az emberek nagy százalékának tetszeni fog, sőt, rajongani fognak érte, de ezt, amit most láttunk, hány filmen keresztül kellett újból és újból megismernünk? Én imádom a színésznőt teljes pompájában, de az idő múlásával kialakult bennem egy olyan forgatókönyv, ami teljes egészében vázolja a McCarthy filmek alaphelyzeteit, elejétől a végéig.

Az alapséma nagyjából ez: Kezdetben minden a helyén van, semmi rossz nem történik. Ezután jön a csavar, ami megváltoztatja a mindennapos rutint, majd egy kicsivel később próbáljuk helyrehozni a dolgokat azzal, hogy együttműködünk másokkal és nem csak magunkra támaszkodunk. És a legfontosabb szempont, a folyamat megismétlése még egyszer, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. (Ezt a lehetőséget a Női szervek és a Személyiségtolvaj című filmek is előszeretettel használták.)
Ez egy folyamatos körforgás, ami egy nagyon nagy negatívum és minden évben előkerül, de mindig egy kicsit másként mutatkozik be a nagyközönségnek, és ha nincs megújulás, akkor igen hamar lecsökkenhet egy színész/színésznő rajongótábora (bár ez annak is betudható, hogy Melissa forgatókönyvíróként is lelkesen tevékenykedik, sőt a történet 1/3-da az ő tollából eredeztethető, de erre nem vennék mérget). Ezen kívül sokszor éreztem azt is, hogy az egyes poénjait mintha már hallottam volna valahol, mondjuk egy régebbi alakításában, de szerencsére igen ritkán jelzett nekem az a bizonyos hatodik érzék. Ezen a téren legalább láthatóan pozitív irányba fejlődött McCarthy humorérzéke, ami a pályafutásának legjobb tulajdonsága.

Mellesleg a színészek nagyon jól játszották a szerepüket. A félénk cserkészcsapatvezető rövidebben és halkabban fejezi ki mondandóját, mint az összes többi szereplő, de ha elszakad a cérna, akkor semmi nem állítja meg a csajt. A felbőszült anyuka már-már túlzottan agresszív, de ez pozitívan hatott mind a szereplőre, mind a filmre (mellesleg a film legjobb szócsatája is Michelle és az édesanya között történik). Az asszisztens (a Kristen Bell által alakított Claire) próbál minden tőle telhetőt megtenni és még akkor is Michelle mellett marad egy ideig, amikor már régen le kellett volna húzni a rolót. A rosszfiú pedig elegánsan őrültre és agyafúrtra sikeredett. Rá igazán illik az a szólás-mondás, hogy: „Kicsi a bors, de erős!”

Michelle jelleme olyan lelki hullámvasúton megy keresztül, aminek hatására megváltozik az egész karaktere. Folyamatosan fenntartja az árvaság kérdését. Hogyan lett egy szomorú lányból az ország leggazdagabb embere (de mekkora áron), és hogy mi fán terem a „család”? Az utolsó kérdés egy olyan témát feszeget, amin érdemes elgondolkozni családi viszonytól függetlenül, de aggodalomra semmi ok, nem megyünk át érzelmi vígjátékba.
Végezetül én úgy gondolom, hogy egy remek filmet valósítottak meg a mozivászonra. Tele van poénnal és vicces jelenettel és az érzelmi töltetek egy újabb piros pontot érnek. Volt, mikor a nézőtéren 5 különböző poénon röhögtünk egymás után szünet nélkül, és volt, mikor síri csöndben vártuk a főszereplő reakcióját egyes jeleneteknél. Az viszont negatívum, hogy szerkezetileg nem nagyon tér el az előző években bemutatott filmek alapsémájától.

Remélhetőleg a következő időszakban McCarthy odafigyel erre és próbál változtatni a jövő érdekében. Én hiszek benne!
-Holló Szilárd-
[fb_button]