Filmek amiket megkönnyeztem

Én nem szégyellem, sőt, vállalom. Néha bizony iszonyatosan magam alá tudok csinálni egy-egy horrortól (bár ez egyre ritkábban fordul elő), nagyon jókat tudok röhögni vígjátékokon (sajna ez is ritkul).

És bizony néha napján az is megesik, hogy elmorzsolok egy könnycseppet.

Nem csak amolyan belső könnycseppet, hanem azt az igazi fajtát. Meglett, negyvenhez közelítő férfiemberként persze sokak számára ez ciki, de én azt mondom, hogy a való életben legyen férfi a férfi, ha megérinti valami, azt nem kell szégyellni.

Vagy igen? Én mondjuk tutira nem fogom, de azért majd kíváncsi leszek a ti véleményetekre, vajon nektek is van(nak)-e olyan mozik, amiket egy kicsit megsirattatok.

Tegnap, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ebből cikk születik, akkor leültem és megpróbáltam jó messzire visszamenni, egész a gyermekkoromig, s felidézni, hogy mik ríkattak meg: érdekes tapasztalat volt, mert mai fejjel nem feltétlen látom indokoltnak a nagy meghatódást mindegyiknél, de hát ez ilyen.

Vannak az embernek korszakai, amikor egyes témák jobban, máskor kevésbé hatnak rá.

Szokás szerint azt kérném tőletek, hogy majd ha a cikk végére értetek, írjátok meg hozzászólásban, hogy titeket melyik filmek hatottak meg, melyik alkotásoknál nem tudtátok bent tartani a könnyeket. Lányok tapasztalataira is nagyon kíváncsi vagyok, de a – és ez egy kivételes eset – a fiúkéra talán még annál is inkább.

Essünk is neki, virtuális zsepiket előkészíteni, tartsatok velem erre a keserédes utazásra.

Hachiko

Mert mi, gyarló emberek tényleg nem érdemeljük meg a kutyákat.

Ez még korántsem a vége, vár a 2. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!