Mert ezúttal is fokozottan igaz, hogy legyen bármilyen élénk a hollywoodi kreatívok fantáziája, a valósággal semmilyen fikció nem veheti fel a versenyt.
Tell Me Who I Am
Bizony, ez az egyik fő oka a jelen cikk megszületésének (a későbbiekben a másikról is szó lesz), mert az utóbbi két hétben két olyan Netflixes anyagba is belebotlottam, ami kifacsarta a lelkem.
Ed Perkins dokumentumfilmje az egyik, amit ha eddig nem láttatok, akkor mindenképp pótoljatok, ha pedig így tesztek, akkor úgy csináljátok, ahogy én is: kerülve minden információt.
(nagyon érzékenyek most ugorjanak át a következő bejegyzésre, ámbátor semmi komolyabb spoilert nem fogok elsütni, olyat pláne, ami rontana a film élvezeti értékén).
A Tell Me Who I am egy bődületesen jól felépített doku, tulajdonképp hasonlítani se nagyon tudom semmihez, mert nem tukmál, nem erőszakos, és főleg nem drámáz túl semmit: csak engedi, hogy légy legyünk a falon és megismerhessünk két csodálatos embert: Marcus-t és Alex-et, az ötvenes éveikben járó ikerpárt.
Alexet 18 éves korában baleset éri, és minden emléke törlődik, egyet kivéve: csak ikertestvérét ismeri meg.
Így amikor hazamennek a kórházból, Marcus mindenre megtanítja, és szép lassan elmeséli neki azt a 18 évet, ami kiesett. A háttérben azonban egy szörnyű tragédia húzódik meg, amit képtelen elmondani testvérének, így felépít számára egy olyan világot, ami talán nem is létezett soha.
Túl azon, hogy a film története kőkemény, azt hiszem csak fele részben hatott rám emiatt ilyen mélyen. A másik feléről Alex és Marcus tehet: két rendkívül intelligens és szeretetre méltó ember, akiknek nagyon nagyon hosszú utat kellett megtenni a feloldozásért.
Nézzétek meg. Tényleg. Páratlan alkotás.
Zokogás faktor: 8/10. A végét nem úszod meg szárazon.
La La Land
Kétféle emberrel találkoztam eddig: az egyiket megérintette a Kaliforniai Álom, a másik pedig egy unalmas giccsnek tartja.
Nem titok: én az első halmazba tartozok.
Damien Chazelle ismét nagyon elkapta a fonalat, és bár a fényképezés is megérne egy külön misét, a zenéről nem is szólva (hónapokig pörgettem utána, szerintem már a Spotify is unta), engem mégis a szerelmi szál fogott meg leginkább és a záráskor egymásra nézés bizony megfacsarta a könnycsatornámat.
Persze legalább ugyanilyen hatással volt rám a Whiplash is, úgyhogy alig várom Chazelle következő filmjét (a Babylon-t), mert a srác egy istenáldotta zseni, ehhez már semmi kétség sem fér.
Mert az élet bizony nem mindig tündérmese. Még Hollywoodban sem.
Ez még korántsem a vége, vár a 3. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!