Folytassuk is tovább a sort, két másik nagy kedvencemmel, amelyek ugyan elhozzák a világvégét, de stílusukban rendkívül távol állnak egymástól.
A mestertől: Melankólia (2011)
Oké, a Melankólia egy kicsit kilóg ebből az egész cikkből és az egész felsorolásból. Lebuktam. Vállalom.
Mert hogy az van, hogy világvégének ugyan világvége, viszont ez egy nagyon nyomasztó és lélekölő film. Hogy miért van akkor itt a listámban?
Nos mert Lars von Trier különc-polgárpukkasztó zseni ezen filmje egy valódi mestermű. Két nővér története, akik a világvége közeledtével épp ellentétes utat járnak be. Az egyikük mély depressziójából tart a megnyugvás felé, míg a másik épp ellenkezőleg, szép lassan elveszíti mindenét.
Lars von Trier nyíltan vállalt depressziójának végén készült ez az alkotás, és úgy hiszem, hogy a mester úgy gyógyult ki a betegségből, hogy a Melankólia segítségével átragasztotta azt rengeteg nézőre.
Ez a film szétszed, aztán egy picit összerak, de benne van minden, amiért a mozgóképet a 19. század végén megalkották. Zseniális alakítások, kamerakezelés, dramaturg, na és persze mélyről gyökeredző gondolatok…
A Melankólia az a mozi, amit még úgy is imádtam, hogy Kirsten Dunst a főszereplője.
Ha néznél valami gyönyörűt, valami lélekbemarkolót és úgy érzed, hogy erős vagy, akkor hajrá, vesd bele magad, garantáltan egy olyan élménnyel gazdagodsz, ami nem mindennapi. De csak óvatosan, mert Trier nem kegyelmez. Nem szokása.
Mennyire katasztrófa: 10/10. Totális katasztrófa
Az jó öreg Boyle megmutatta: Napfény (2007)
Ha azt mondom Danny Boyle, akkor a legtöbb embernek a Trainspotting ugrik be. Esetleg a Gettómilliomos. Vagy a 127 óra.
Oké, egyik zseniálisabb, mint a másik, szóval megértem, hogy miért van ez. Én viszont azt mondom, hogy a méltatlanul népszerűtlen Napfény is odacsapható ehhez a listához, méghozzá egész nyugodtan.
2057-ben járunk és az a fénylő, meleg sárga izé ott az égen jól kitol az emberiséggel. A Nap fogja magát és jól kihűl, ami a Föld nevű bolygón elég nagy problémákat okoz. Úgyhogy fogja magát az emberiség és az összes erőforrást felhasználva megépítenek egy óriási atombombát, hogy azt egy űrhajóval, meg némi legénységgel a lusta csillaghoz juttassák és újra berobbantsák a fénylő kedvét.
Ebből született meg egy olyan soft-horror, ami nálam már az első nézéskor nagyon betalált, mert ugyan vannak benne – minimálisan – spirituális szösszenetek, kellően lebilincselő, látványos és bizony helyenként borzongató is. Hogy aztán végül sikerrel jár-e a küldetés, az talán nem is annyira fontos, ami itt -is- igazán számít, az maga az ember. A hit. A kitartás. Az őrület.
Boyle Napfénye nem volt sikeres, és én őszintén csodálkozom ezen. Nem csak azért, mert szerintem minden elemében remek mozi, hanem mert egy igen impozáns gárdát sikerült összerántania (Chris Evans, Cillian Murphy, Mark Strong…).
No de mindegy, nem az én tisztem utánajárni, hogy mi is lehetett a hiba, ami a lényeg, hogy ne higgyetek a lehúzós kritikáknak, ez egy nagyon jó mozi, méghozzá gyönyörű fényképezéssel.
Mennyire katasztrófa: 7/10
Folytassuk egy igazán elborult – de meglepően szórakoztató – alkotással, amiben annyira eljön a világ vége, amennyire csak eljöhet, méghozzá egy igazi sztárparádé kíséretében.
Jöhetnek a további filmajánlások? Akkor gyere a következő oldalra!
Ez még korántsem a vége, vár a 3. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!
Gondolom, a Napfénnyel esetleg az lehetett a probléma, hogy próbált tudományos lenni (nem láttam, de a leírásod alapján így vélem), viszont már az alapötlet is akkora blődség, hogy még a gyíkembereket meg Laposföldet vizionáló barátaink is körberöhögik.