Robert Eggers engem 2016-ban kilóra megvett A boszorkánnyal. Ugyanakkor rendező első horrorja meglehetősen megosztóra sikerült, ez pedig a Lighthouse esetében még inkább elmondható.
Sokan nagyon nem fogjátok szeretni, viszont számomra a 2019-es év legkielégítőbb filmje volt. Régóta szemeztem vele, és mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, kialakult bennem egy kép, hogy milyen filmet várok. Ezúttal pedig az a rendkívül ritka helyzet állt elő, hogy végül a Lighthouse tűpontosan olyan lett, mint ahogy én azt elképzeltem.
Eggers – most már bátrabban írom le, mint négy éve – mesterien ért a hangulatteremtéshez. Írhatnám azt is, hogy a horrorhoz, de igazándiből a Világítótorony nem horror. Inkább egy pszichedelikus látomás, egy végeláthatatlan purgatóriumi vesszőfutás. Két emberes kamaradráma, ami bezár minket az ő kis világukba, ami alapból is iszonytatóan szűk, de ahogy telnek a percek, egyre csak szorosabbnak érezzük.
Valamikor a 19. század végén járunk, egy walesi kis sziget világítótornyában.Itt teljesít szolgálatot hosszú évtizedek óta a tapasztalt vén róka, Thomas Wake (Willam Dafoe), aki új társat kap Thomas Howard (Robert Pattinson) képében.
A alá-fölé rendeltségi viszony egyértelmű: itt Wake a főnök, és ezekben a nehéz időkben jobban teszi Howard, ha azt és akkor csinálja, amit az öreg mond, különben könnyen kereset nélkül találhatja magát. Ezt a helyzetet pedig Wake ki is használja és éjt nappallá téve robotoltatja a fiút, miközben minden este jól leissza magát a sárga földig. De Howard kitart, hisz csak egy hónapot kell kihúznia – gondolja ő. Azonban a természet egy véget nem érő vihar képében közbeszól és a két férfi a világítótoronyban reked – ki tudja meddig. Ekkor pedig megkezdődik kettejük kálváriája, amit egy szűk helyen, rengeteg pia és a nyirkos, monoton mindennapok tükrében kell(ene) elviselniük.
Természetesen nem spoilereznék, de megkímélendő azokat, akiknek a hasonszőrű moziktól feláll a szőr a hátán annyit muszáj vagyok itt hozzábiggyeszteni a történethez, hogy nagyjából ennyi.
Hiába várunk csavarokkal megtűzdelt bonyolult forgatókönyvet, a Lighthouse nem az a film. Ez az érzékek filmje, ami épp ezért sokatoknak majd egy túlfújt lufiként hat. Mert a Lighthouse-hoz hangulat kell, nagyon nem mindegy, hogy mikor állunk neki, mennyire vagyunk kipihentek, mennyire vagyunk nyitottak. Mondom is, hogy miért van ez.
Eggers leplezetlen célja az volt, hogy a néző lelkét satuba fogja és szorítsa az első képkockától az utolsóig. Fekete-fehérben, 4:3-as aránnyal forgatott filmje pedig tökéletesen alkalmas erre, már az első pillanatoktól érezzük a bőrünkön, hogy Wake és Howard (avagy a két Thomas) világa milyen istentelenül szűk. Hogy egy ilyen helyen még a jó társaság is az idegeinkre menne némi idő után, hát még egy olyan kiállhatatlan alkoholista, mint Wake. A nyomasztó hatáshoz elengedhetetlen volt hogy a két főszereplő közötti kémia kifogástalanul működjön. Nyilván Dafoe nem volt kérdés, a pali egy istenáldotta zseni, egy kaméleon, aki bármit eljátszik, s most sincs ez másképp. Elsőre faék egyszerűnek ható karakterébe a játékidő alatt számtalan réteget belevitt, Wake-et egyszerre tudjuk utálni, sajnálni, és együtt érezni vele. Ami ennél sokkal nagyobb meglepetés, az Pattinson. Félre értés ne essék, jó ideje látszik, hogy a srác nem ragadt meg az Alkonyat szinten és sokkal több van benne a vámpíroskodásnál, de az ifjabb Thomas megformálásával végérvényesen nagybetűs színésszé vált.
Kettejük játékát élvezet nézni, ritka filmes pillanat, amikor egy ilyen párost összesodor a casting.
Hogy az őket misztikummal, babonákkal, vallásossággal, rémálmokkal körülvevő világ mennyire talál utat a nézőhöz, nos az már sokkal inkább egyéni beállítottság kérdése. A Lighthouse embert próbáló mozi, de talán épp ezért szerettem bele ennyire.
Én azt mondom, mindenképpen tegyetek vele egy próbát, ha adódik rá lehetőségetek, mert ilyen audiovizuális élménnyel ritkán találkozni. Ragadjátok meg az atmoszféráját, engedjétek, hogy maga alá gyűrjön az egészből áradó reménytelenség és legyünk hálásak azért, mert vannak Eggershez hasonló bátor rendezők, akik mernek még különlegeset álmodni a vászonra.
Én pedig már most várom a The Northman-t, mert biztos vagyok benne, hogy Eggers harmadszor is valami olyat rak le az asztalra, aminek valódi súlya van.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!