Ovizsaru 2 kritika

Vannak filmek, amik egész egyszerűen velünk élnek. Nem tudjuk az okát, nincs rá racionális magyarázatunk, nem különösebben jók, van, hogy egyenesen rosszak, elcsépelt a történetük, klisékkel teli a forgatókönyv, az alakítások megszégyenítik a Barátok Közt leggyengébb epizódjait, vagy csak egész egyszerűen kínosak, mégis… velünk élnek. Minden karácsonykor Resszkessetek betörők (igen, én is szeretem, minden áldott évben), minden nyáron Ovizsaru. Pedig még a Schwarzenegger filmek mércéjével mérve is: tulajdonképpen pocsék. Ismételten nehogy félreértsetek: én is szeretem. Ahányszor csak elkapom, annyiszor megnézem újra, sőt mi több, simán végig is röhögöm. Pedig legyünk őszinték: nem egy nagy eresztés, semmilyen tekintetben.

Adott egy megkeseredett zsaru, aki a nagy hajsza közepette arra kényszerül, hogy beálljon a lurkók közé (hogy elkapjon egy szülőt), és ott tűzzel-vassal, szép szóval rendet tartson, míg az ügy felgöngyölődik. Mi ez egy tapasztalt zsarunak, nemde? Az igazság azonban az, hogy nincs ádázabb egy csapat gyereknél és John Kimble nyomozó (Schwarzenegger) ezt első kézből tapasztalja meg.

Mi pedig kaptunk pár gyermetegen vidám, kellemes percet és nevetést, arra a kérdésre azonban, hogy mi szükség lehetett egy második részre, egyszerűen nem tudom a választ. Mert ami 1990-ben jól állt (na jó, ezen talán lehet vitatkozni, ha nagyon akarunk) Arnold Schwarzeneggernek, az már kevésbé fest jól Dolph Lundgren esetében 2016-ban.

Ennek fényében pedig -és nem fogom nekiállni a filmet ostorozni, mert nem tisztem- leginkább az zakatol a fejemben, hogy ez a film teljességgel… felesleges volt. Persze tudták a készítők, hogy mi az ábra, ment is egyből DVD-re a második rész, de az, hogy meg sem próbáltak erőlködni, az egy kicsit fájó pont. Ugyanakkor persze miért is tették volna, ők is pontosan tisztában vannak azzal, hogy Lundgren karaktere, kisugárzása nincs egy szinten Arnoldéval (ezen viszont nem érdemes vitatkozni), s bár a gyerekhadnak most is megvannak a maguk pillanatai, ez már édeskevés ahhoz, hogy a film végül élvezhető legyen (legalább feleannyira, mint az eredeti).

Persze rá lehet húzni a nosztalgiafaktorra ezt, de ebben az esetben nem lenne jogos az érv. Nem a hőskorral és a kilencvenes évekkel arattak sikert, hanem azzal, hogy ügyesen meglátták azt a fajta “gagyit”, amire van kereslet – az Ovizsaru 2 ezzel szemben az a fajta “gagyi”, amire nincsen.

Lundgren fanoknak és fanyalgóknak ettől függetlenül nyugodtan ajánlom, de senki ne számítson arra, hogy egy újabb filmmel bővült a “minden évben előveszem egyszer” gyűjteménye, mert ez nem az az alkotás, aminek ott helye lenne.
[fb_button]