Frances McDormand korunk egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb, legzseniálisabb színésze. Azt hiszem ezt mindennemű túlzás nélkül leírhatom.
Az idei Oscar szezon rendkívül felemásra sikeredett. Egyfelől a pandémia borzasztóan megtépázta a stúdiókat (egész pontosan inkább úgy mondanám, hogy a stúdiók kockázatvállalási kedvét), emiatt pedig a nagy költségvetésű blockbusterek mellett a kisebb büdzséből építkező, mondjuk úgy művészfilmek egy jó része is tolódott.
Nem mellesleg – és ezt csak lábjegyzetként írom – az aranyszobor sem csillog már olyan fényesen, mint pár évvel ezelőtt, de erről mondjuk nem a koronavírus tehet.
Ilyen körülmények közé érkezett meg az idei díjátadó, s talán még egyik évben sem volt annyira egyértelmű, hogy melyik alkotás arat majd igazán nagyot, mint idén. Ehhez persze kellett az aránylag gyenge mezőny is, na meg persze az is, hogy Chloé Zhao filmje amolyan klasszikus fesztiválfilm.
Pár dolgot leszögezek elöljáróban, csak hogy megkönnyítsem a dolgotokat: szóval a Nomádok földje nem az az akciódús alkotás (bár ezzel szerintem nem árultam el nagy titkot).
Akik valami csavaros történetű, netalántán mély társadalomkritikát bemutató alkotásra vágynak/várnak, azok jó eséllyel csalódni fognak. Nem azt mondom persze, hogy az ilyen elvárásokkal rendelkezők meg se nézzék, hisz egyrészt ez lett idén a legjobb film, másrészt pedig ez egy jó mozi, csupán igyekszem behatárolni a műfajt, hogy ne érjen nagy csalódás senkit.
Az alaptörténet alapján ugyanis tényleg várhattunk egy társadalomkritikus hangvételt.
Főszereplőnk Fern (McDormand) a hatvanas éveiben jár, élete pedig ekkor ér el a fordulópontjára. Az iparvidék, ahol eddig férjével élt megszűnt, ráadásul Fern ezt követően meg is özvegyül, így hát úgy dönt, hogy megszabadul mindentől, ami pénzzé teheti, vesz egy lakóbuszt és nekiindul a vidéknek, hogy afféle modern nomádként éljen.
A film azonban nem a társadalom szélére (sokszor önkéntesen) sodródók nehéz helyzetéről, vagy a kapitalista világ keserűségéről szól, nem akar több lenni annál, mint aminek előzetesen mutatta magát: egy kaland Fern-nel, aki boldogan él így, aki egy kicsit visszatér a természethez, akinek nem az új autó/ruha/táska/LED TV az öröm, hanem egy mély beszélgetés, új emberek megismerése, vagy csak egy gitározás a tábortűz mellett.
A varázs pedig nem a szövevényes forgatókönyvben, vagy a fordulatokban rejlik, hanem a fényképezésben, a zseniálisan megírt dialógusokban, a hús-vér karakterekben (akik ugye valóságosabbak már nem is lehetnének). Ennyi a titok.
És ettől lesz magával ragadó a film, amiben igazán nem történnek nagy dolgok, viszont elgondolkodtat, és újra bebizonyítja, hogy McDormand nem véletlenül gyarapította Oscar-díjai számát.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!