Oliver Laxe filmje nyomasztó és emlékezetes. Ugyanakkor egyáltalán nem való mindenkinek.
Az égető múlt (vagy ha esetleg úgy találkoztatok vele, akkor a Tűz hatalmában) tavaly elnyerte a cannes-i filmfesztiválon a zsűri díját (az UCR szekcióban), méghozzá a legkevésbé sem méltánytalanul.
Persze itt joggal vágjátok rá reflexből: pfejj, művészfilm. Nekem pedig azzal kellene válaszolnom, hogy szó sincs róla, hogy ez egy művészfilm, épp ellenkezőleg. Ez maga az élet. A vidéki, talán kissé elmaradott, ám ugyanakkor nyugodt, lassú mederben csordogáló élet lenyomata.
De nem teszem, mert mert Laxe filmje bizonyos értelemben tényleg művészfilm. És emellett művészi is, mert rendkívül okosan játszik a nézővel, egész pontosan a mi (nézők) emberi gyarlóságával.
Főszereplőnk Amador, akinek különös kapcsolata van a tűzzel. Gyújtogató. Legalábbis úgy hisszük.
Szabadulása után haza tart, szülőfalujába. Senkije nincs, csak idős édesanyja, no meg a háztáji népek: egy hűséges kutya, tehenek. Itt kezd Amador új életet. Vagyis hát… folytatja azt, ami kijutott neki.
Aztán egy nap hatalmas tűz üt ki. Pusztító erejű. És minden szem Amadorra szegeződik.
Sokszor úgy állok neki egy villámkritikának, hogy a fejemben ott motoszkál az a 10-12 mondat, amit el akarok mondani egy filmről, aztán amikor belekezdek, akkor az a vége, hogy hosszabbra sikeredik az írás, mint egy nem villám kritikánál. Ezúttal azonban tényleg kivételt teszek, na nem azért, mert ne tudnék jó sokat iderittyenteni Laxe filmjéről, hanem azért, mert teljesen szükségtelen. Tényleg.
Az O que arde egy tökéletesen kimért elegye a dokumentumnak, a drámának és… nem is tudom mi lenne a megfelelő szó ide. Természetfilmnek? Lassú, gyönyörűen elkapott képein néha talán túl sokat is elidőző alkotás ez (16mm-re forgatva!). Meg-megáll, néha olyankor is, ami a mostani filmnéző szemének már nagyon szokatlan. Hisz ezt ma már kevesen engedhetik meg maguknak.
A hegyek, a mezők, a megfáradt emberek arcainak barázdái. S miközben elámulunk azon, hogy így is lehet élni…. így is lehet élni?… közben magunk is ítélkezünk és előítélünk.
Igen, művészfilm ez a javából. Ha feláll a hátadon a szőr a zsánertől, akkor valószínűleg ezt sem fogod szeretni, ám ha mégis belevágsz, akkor készülj fel, hogy a végére több leszel és talán egy kicsit másképp látod majd a világot.
Vagy legalábbis egy szegletét.
Én köszönöm, hogy ez a mű elkészült, szokatlan és sokáig feledhetetlen élmény volt. Nehéz és elgondolkodtató, de maradandó.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!