Adiós (2019) – villámkritika

Ismét belefutottam egy olyan alkotásba, ami miatt csak még jobban megszeretem a spanyol filmeket – és persze sorozatokat -.

Az utóbbi években szoktam rá amúgy a spanyol cuccokra, azt hiszem, hogy a “rajongásom” a Vis a Vis-el kezdődött, de már előtte is belefutottam nem egy magas minőséget képviselő alkotásba.

Ennélfogva Mario Casas is régi ismerősként tekintett vissza rám meggyötört arcával az Adiós képsorairól, tudtommal a film nem kapott magyar címet, ám nem nehéz lefordítani: a szó nagyjából annyit tesz: Viszlát.

Ha esetleg volt szerencsétek a trailerhez, akkor már abból rájöhettetek, hogy egy – elsőre talán szokványosnak tűnő – bosszúfilmről van szó. Spanyolország egyik szegénytelepén járunk, egész pontosan Sevilla-ban, itt történik meg a szabadságharcos Juan-nal (Casas) és feleségével a legszörnyűbb, ami egy emberrel megtörténhet.

Miután nemet mondanak a helyi maffia ajánlatára, az autójukba rohan egy másik gépjármű és a hátsó ülésen fekvő lányuk nem éli túl a “balesetet”.

Mit tehet ilyenkor egy apa? Mi értelme marad az életnek? Lehet-e esélye a szegénynek a gazdagok ellen?

Sablonosnak tűnő kérdések, amelyekre már jó pár film megpróbált választ adni az elmúlt évszázadban, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Adiós a markáns egyediségével vett volna le a lábamról. Van karaktere a filmnek, de a zsáner legfontosabb elemeit követi.

Ugyanakkor a forgatókönyv aránylag okosan van összerakva, nem csak a tragédiát kell megemésztenie a nézőnek, hanem apró csavarokkal folyamatos figyelemre és gondolkodásra készteti azt.

Alacsony költségvetéséből következően az akciójelenetek során ne várjatok CGI hegyeket, vagy épp tömegeket megmozgató hatalmas lövöldözéseket. De a feszültségkeltésre Paco Cabezas rendező sokkal profibb módszert eszelt ki: a jelenetek egy jó részét a valódi spanyol gettóban vették fel (gondolom nem mondok újat, de a szegényebb vidékeken tényleg nem egyszerű az élet arrafelé), ettől aztán kap egy olyan életszagú élt az egész (és itt elsősorban a fényképezésre gondolok), amit amúgy semmilyen színészi játékkal sem lehet(ne) pótolni.

Egy szó, mint száz: a szokásos klisék helyett sokkal inkább egy filmes csemege az Adiós.

Nem kívánkozik nagyvászonra és gyanítom, hogy nem is fogja belopni magát mindenki szívébe. De akihez utat talál a megvalósítás és az emberközeli karakterek, az egy hamar nem felejti el amit látott. Pláne, ha ráadásul szülő is a néző, no akkor meg aztán pláne képes betalálni a mozi.

Szóval én ajánlom, és nem csak azért, mert én amúgy nagy rajongója vagyok a hasonszőrű alkotásoknak, hanem azért is, mert ez egy jól sikerült darab, ami bőven megéri azt a 110 perces játékidőt.

Ugyanakkor persze közel sem hibátlan film ez, de minden egyes kis fiaskóját el tudom nézni, mert van benne tűz és szívvel-lélekkel készült, legalábbis ez érződik rajta. Nekem pedig elég ennyi.