Drake Doremus hatalmas rajongója a nehézségekkel teletűzdelt szerelmi történeteknek.
Kísértés, Rideg világ, Őrülten hiányzol – három film, amely mind a rendező tollából fakadt, s bár más-más körítéssel, de nagyjából ugyanazt a témát dolgozzák fel. Hogy a szerelem a leggyönyörűbb dolog a világon, de ó jaj… szerelmesnek lenni bizony nagyon nem egyszerű és hát mennyi, de mennyi nehézség gátolja meg végül azt, hogy igaz párunk nyakába borulhassunk.
Ezúttal egy izgalmasabb terepre tévedt Doremus: a sci-fi műfaját kezdte el kapargatni, ráadásul meglehetősen erős színészgárdát kapott a Zoe-hoz, hiszen a címszereplőt alakító Léa Seydoux mellett a főszerepet Ewan McGregor vállalta el.
A történet alapját -némi gonoszsággal megfűszerezve mondom- a legjobbakból ollózták össze. Kapunk egy kis Her-t, egy kis Szárnyas fejvadászt, egy kis Ex Machina-t – tekintve hogy három remek alkotásról beszélünk, ez még nem feltétlen jelent nagy problémát.
Főhősünk az elvált Cole (Ewan McGregor) egy andoridokat gyártó cégnél dolgozik, ahol viszonyba keveredik a gyönyörű Zoe-val (Seydoux). A nő azonban…
Icipici spoiler következik, aki semmit nem akar tudni a filmről, az innentől kezdve ne is olvasson tovább, de sajnos ezt nem tudom megkerülni
szóval a nő ugye szintetikus.
Ez pedig nem csak Cole számára jelent problémát, hanem Zoe számára is. Vajon elég jó lehet egy gép egy ember számára? – gondolkozik el mindkét szereplőnk.
Vajon mitől igazán emberi az ember? Attól ,hogy emberként néz ki?
Attól, hogy van lelke? Mi a lélek? Programozható egy lélek egy robotba? Tud egy android teljesen emberként viselkedni? Hol a határ? Vannak egyáltalán határok?
Megannyi érdekfeszítő és érdekes kérdés, amelyek bár nem feltétlen most kerülnek először előtérbe, de kit érdekel az eredetiség, ha egy ilyen izgalmas témáról van szó?
Minket. De ez csak és kizárólag Doremus hibája.
Amennyire izgalmas ugyanis a Zoe alapfelvetése és amennyire izgalmasan feldolgozták már ezt a témát, az egyszeri néző itt bizony egy jó kis filozofálgatós sci-fi-re készül lelkiekben, hogy aztán végül Drake ezúttal se hazudtolja meg saját magát.
Mert bizony ezúttal is egy szentimentális szerelmi drámácskát kaptunk csupán, az agyalás megint háttérbe szorult és érzelmi síkon indulunk el, majd érkezünk meg a végkifejletre.
Ez viszont ide valahogy nagyon kevésnek érződik. Annyival, de annyival több volt ebben a koncepcióban ennél, hogy szinte fájdalmasnak érződik a ponyvává silányítása a történetnek. A hangulatra és a fényképezésre nem panaszkodhatunk, ahogy a főszereplőpáros is megteszi a magáét, de ez sajnos a romantikus drámázáson, a történetvezetésen nem segít.
Kár érte, mert elég nagy ziccer volt – sajnálatos, hogy nem sikerült kihasználni a filmben rejlő potenciált. Ez így egy közepes hatpertíz.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!