Luc Besson űrben játszódó kaland-scifije a Valérian és Laureline című francia képregénysorozat adaptációja. Az alapanyagot e sorok írója ugyan nem ismeri, de a celluloid változat elképesztően menő. Mivel a fiatal felnőtt kalandfilmek piaca már javarészt telített, az ember egyre kritikusabban szemléli az újabb jövevényeket, és sajnos kevés tud bármi érdekeset vagy újat szállítani. A Valerian, szerencsére, tud!
Valerian őrnagy (Dean DeHaan) és Laureline őrmester (Cara Delevingne) kettesben utazgatnak az űrben és felsőbb utasításra rendet tesznek mindenféle útjukba kerülő bolygón. Jó rendőrpároshoz méltón köztük is izzik a feszültség – ez hol enyhén szexuális, hol a partnerek közötti erőfitogtatás. A film sikere nagy részben ezen áll vagy bukik, és szerencsére náluk nagyon jól működik, főként Delevingne-nek köszönhetően, aki parádés Laureline szerepében, és láthatóan élvezi is.
Az indokolatlanul hosszú (137 perces) film a Marvel univerzum alkotásaihoz hasonlóan egész koherens forgatókönyvvel rendelkezik, így még olyanok számára is teljesen jól követhető, akiknek semmilyen háttértudásuk nincs a képregényszériából. A film első 15 perce becsapós – azzal telik, hogy kínzóan lassan bemutatják a galaxis egyik már kihalt faját, ahogy idilli mindennapjaikat tengetik, majd a bolygójuk pusztulásának pillanatait is.
Mindezt egy olyan giccses CGI-jelenetsorban, ami nálam egymagában kimaxolta a számítógéppel létrehozott látvány éves kvótáját.
A nehéz kezdés után viszont egyből tisztességes tempóra kapcsol Besson. Az első rövidebb, „belépő” kaland szépen és érthetően illeszkedik a fő történetszálba, az utána jövő konfliktus pedig követhetően építkezik és utal vissza rá. Ebben az első kalandban a már említett, megsemmisült bolygóról származó faj utolsó példányát kell visszaszerezniük hőseinknek egy különböző dimenziókkal rendelkező bolygóról.
A több dimenzió egyszerre és külön-külön való megjelenítése nagyon ötletes és szórakoztató. Az ötödik elem CGI-jal felturbózott változata sokakat zavarhat, de unalmasnak semmiképpen nem mondható. A Bessonra jellemző élénk színek használata itt is megvan, és így a filmnek nagyon egyedi a látványa. A narancs és lila eltúlzása, valamint a hangulatkeltés miatti sötétítés és az élettelen szürke és homokszín rendszeres használatának elhagyása sokkal vidámabb képi világot eredményez. Ennek hatására nehezebb is komolyan venni a filmet, de ezt nézőként egy percig se bántam.
A látványon túl a zene is szuper, Alexander Desplat felismerhető fő motívumait vegyítik pár retro popslágerrel, amik remek hangulatot adnak az űrbéli jeleneteknek.
Hőseink első küldetésük sikeres teljesítése után hazamennek az Alfára (egy óriási űrállomás, ami maga az ezer bolygó városa), ahol hamar utoléri őket az igazi feladat. A történet eddig a pontig még csak-csak érdekli a nézőt, de ezután nem sok újat tartogat; jönnek-mennek, haladnak a cél felé, ahogy minden kalandfilm hősei.
A film esszenciája Valerian és Laureline repartéja, amiket Laureline rendszerint fényévekkel nyer.
A kezdetben aggasztóan sok szemforgatós jelenete után Delevingne igazán rátalált a tökös, visszadumálós, bátor és – női szereplő létére – Valeriannal egyenrangú karakterbe. Egyik kedvenc jelenetem a filmből, amikor ketten menekülnek az életveszélyből, és mikor futni kezdenek, Laureline lazán átdobja Valeriannak a csomagot, amit visznek. És miért is ne tenné? Cipekedjen Valerian! A poénok nagy részét is ő szállítja a remekül időzített beszólásaival és gazdag mimikájával. Hozzá képest Dean DeHaan csak belassulva kapkodja a fejét, de legalább jól adja Delevingne alá a lovat.
Sajnos minden más jelenet, amiben nem a kettősük szerepel, nagyjából érdektelen, de a százas szög szintű összetettség miatt legalább követhető, még úgy is, hogy az ember a látványra koncentrál (van mire).
Rihanna cameónak túl hosszú, mellékszerepnek túl rövid szerepeltetése az adaptációknál gyakori hibaforrás: érződik, hogy a képregényben van jelentősége a karakternek, a filmből mégis hiányérzet nélkül lett volna kihagyható.
A teljesség kedvéért Besson még egy kis jelentéstartalmat is belecsempészett a filmbe azzal, ahogy a történetbe elveket és ellentmondásokat, illetve katonák azokkal való belső konfliktusát próbálta belevinni, és ez értékelendő, de teljesen felesleges próbálkozás volt részéről. A szabályokat utáló Laureline se lett volna őrmester, ha nem tartja magát hozzájuk, a magát katonai elveihez végletekig tartó főgonosz indítéka is nevetségessé válik, valamint a kettő között sodródó Valerian gyötrelme se elég súlyos, hogy igazán átélhető mondanivalója legyen a műnek.
Összességében a Valerian és az ezer bolygó városa egy király mozi. A világot ugyan nem váltja meg, de a látványa miatt kiemelkedik a hasonló típusú alkotások rengetegéből, és a humora is nagyon ott van. Cara Delevingne pedig egyértelműen a galaxis legmenőbb katonája (és nője).
[fb_button]
Nos, ha valakit érdekel eltérő vélemény is: Számomra dögunalmas volt az egész film, mindenki a Lucyt sározza, pedig az egyszerűsége ellenére is szórakoztató volt. Ez nem. A látvány, a zene nagyon ott van, de a többi… a casting szerintem rémes, ezek a (fő)szereplők antiszínészek. A sztori faék és klisé, a dialógusok bárgyúak. A poénok – már ha vannak egyáltalán – nem ülnek, még csak mosolyogni sem lehet rajtuk. Egyszerűen unalmas volt az egész – leszámítva a bazári szkeánriót. Ja, a rendezés is pocsék. Besson nagyon akart, de az 5. elem nyomába sem ér a cucc. Eddig azt hittem, hogy ha… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>
Jó kritika, annak ellenére, hogy nem láttam a filmet, csak az előzetest, de az alapján nem néztem többnek a filmet, mint egy látványos, felnőtt mese.
rossz volt a film. rossz főszereplőkkel. unalmas történettel.
valami bűnrossz! Istenem… Imádom a retro zenét, de miért épp az kellett a 400 év múlva játszódó történetbe? a mi 70-es 80-as számaink? Hisz nekik a retro 400 év mínusz pár év, nem pedig mínusz 400 év!
És virtuális szemüveg, még az időtájt is? nevetséges. Meg hogy csakis azzal látható a több dimenzió?