Pompon klub (2019) – kritika

Több helyen belefutottam már Diane Keaton piszkálásába, miszerint a művésznő idős korára rendesen leadta a minőséget – már ami az elvállalt filmeket illeti.

Nos akik így gondolják, azok nem fogják másképpen látni ezt a Pompon klub megtekintése után, én azonban így kezdésként a védelmembe venném őt, épp úgy, ahogy mondjuk azt DeNiro-val is megteszem.

Szóval a helyzet az, hogy ez nem egy spéci dolog, az idősödő sztárok közül sokan vállalnak el “limonádé” filmeket pályájuk vége felé, én úgy gondolom, hogy ez az az időszak, amikor még szívesen forgatnak, szeretik a munkájukat, de túlságosan megerőltető szerepet már nem vállalnának szívesen. Mert ez egy nehéz meló – még ha a fotelből mi csak a fényűzést is látjuk, valójában ez a szakma nem egyszerű.

Keaton azonban más miatt is védhető: bár a nosztalgia esetleg megszépíti a dolgokat, a helyzet az, hogy ő bizony vállalt limonádét bőven fiatalabb korában is. Neki sosem az volt a titka, hogy Daniel Day-Lewis vagy DiCaprio módon csak a legjobbat vállalja, hanem az, hogy az ő személye úgy ahogy van szerethető. Tudjátok, vannak olyan emberek, akiknek nagyon tenni sem kell semmit és a legtöbben így is imádják őket – na, hát Diane Keaton is ilyen. A legtöbben szeretik, mert árad belőle valami méltóságteljes melegség és aranyosság.

Úgyhogy ő megteheti, hogy elvállal olyan filmeket, mint a Könyvklub, vagy épp a Pompon klub, amelyek nem csak címben hasonlóak, hanem egy picit témájukban is.

Ha valakit ez már most elrettent, akkor azt még azért hozzátenném, hogy összességében a Könyvklub a minőségibb alkotás.

Ezúttal ugyanis az elmúlás van a középpontban, illetve az azt megelőző nyugdíjas időskor. Nem ez az első ilyen alkotás, az utóbbi években volt szerencsénk férfi változathoz, vígjátékhoz, akcióhoz, amik hol jobban, hol kevésbé jobban sikerültek. A Pompon klub az utóbbiak közé tartozik, elsősorban azért, mert a téma komolysága ellenére nem telik tőle többre, mint klisépuffogtatásra és pár langyos poénra. Mondjuk az is igaz, hogy nem véletlen használtam a limonádé kifejezést.

Martha (Diane) megtudja hogy rákos, azonban a sok szenvedéssel járó kezelés helyett inkább beköltözik egy nagyon menő nyugdíjas falucskába, ahol nyugodtan töltené utolsó hónapjait. Ez persze nem így megy, itt muszáj klubtagnak lenni, úgyhogy egy régi álmot hajszolva Martha összeáll pár öreglánnyal és alakítanak egy pomoncsapatot, hogy először a jól elbukjanak, de végül persze minden a helyére kerüljön.

Direkt nem bonyolítom az összefoglalást, jól látszik ebből a két mondatból is, hogy egy ezerszer látott sportfilmes kliséforgatókönyvet kapunk, ezúttal időskorú asszonyokkal, akiknek mindnek megvan a maga drámája.

Kár, hogy mi ebből nemhogy szeletet nem kapunk, de még apró morzsákat is csak alig. Se őszinte nevetést, se kigördülő könnycseppet nem tud előcsalni a film, mert gyáva módon nem mer elrugaszkodni a biztonsági játéktól: noha lehetett volna ebből akár egy komoly dráma is – vagy épp egy fergeteges vígjáték, a karakterépítés, a drámai sorsok bemutatása, vagy épp a remek poénok megírása helyett egy lagymatag tévéfilmet kapunk, egy igen erőtlen Diane Keaton játékkal.

Mindezek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy utáltam az egészet, de tényleg egy kora délelőtti Hallmark szint ez, amire bizton van kereslet, de nem én vagyok a célcsoport, és az is biztos, hogy ez a színvonal nem moziba, hanem tévébe való.

Ennek megfelelően nyugodt szívvel ajánlani sem tudom, hisz ezrével vannak ennél jobb filmek, és nincs olyan eleme, ami csak egy kicsit túlmutatna a gyenge átlagoson.
[fb_button]