Amikor valakinek olyan filmek kapcsolódnak a nevéhez, mint az Őrült, dilis szerelem, az Ollókezű Edward, vagy épp az Átkozott boszorkák, ráadásul a felsoroltakon kívül még vagy negyven címet idebiggyeszthetnék – szóval amikor valaki ilyen sikeres producer, akkor vajon mi veszi rá arra, hogy túl a hatvanon egyszer csak odaálljon a kamera elé?
A kíváncsiság? Vagy talán az, hogy be akarja bizonyítani: ennyi év és megannyi film tapasztalatával simán képes arra, hogy rendezőként letegyen valamit az asztalra? Talán e kettő kombinációja? Valószínűleg erről lehet szó.
Már csak arra keresem a választ, hogy, Denise Di Novi vajon miért az Öldöklő szerelem forgatókönyvét választotta, amikor száz százalék, hogy válogathatott volna. Mi vitte rá, hogy pont ezzel a mozival debütáljon? Nos erre sajnos nem jöttem rá.
Az Unforgettable ugyanis tipikus mintapéldája annak, amikor a szülők direkt gonoszan adnak nevet a gyereknek, akit amúgy nem terveztek be: szinte látom magam előtt, ahogy a brainstorming közepén egyszer csak berobban az ötlet… srácok, ha már csináltunk egy totálisan felejthető filmet, legyen a címe Felejthetetlen. Muhaha.
Kár, hogy én nem nevetek.
Ennek a stílusnak valaha iszonyú nagy sikere volt. Sajnos (vagy hát nézőpont kérdése, lehet ez szerencsére is) ez nem most volt, valamikor a nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején volt a hasonszőrű thrillerek hőskora, s ezekben az években bizony számtalan remek alkotás készült. Viszont akkoriban ezek annyira pörögtek, mint most a szuperhős téma, így azt a keserű örökséget hagyták az utókornak, hogy egész egyszerűen már mindent megmutattak, amit csak meg lehetett. A téma kifulladt, minden további próbálkozás teljességgel hasztalan.
Pláne, ha a sztori még csak meg sem próbál újat mutatni.
Adott egy elvált (és meglehetősen hideg, kimért, ésatöbbi ésatöbbi) hölgy, Tessa (Katherine Heigl), akinek az exférje David (Geoff Stults) viharos gyorsasággal teszi túl magát a szakításon, hiszen már megvan az új jelölt, Julia (Rosario Dawson), akinek már fel is került az ujjára a karikagyűrű.
Adott tehát a konfliktus, meg is kezdődik a játszma (amit most nem fogok elspoilerezni), sajnos csak a tévére készült thrillerek színvonalát elérő feszültséggel és fordulatokkal. Hiába tehát minden jól csengő név (bár Dawson alakítása tényleg rendben volt), ezt a filmet semmi sem menti meg.
Azaz egy valami segítene: ha valahogy visszarepülhetne az időben harminc évvel korábbra. Akkor nagyot szólna, ma ez már pukkanásra sem elég. S nem azért, mert a nézők ingerküszöbe ennyit emelkedett az elmúlt évtizedekben, itt most nem erről van szó. Egész egyszerűen azért, mert évtizedes klisékből építkezik Di Novi, amikre ma már senki sem kíváncsi és amik ma már senkit sem hökkentenek meg.
Elég, ha megnézünk 20-30 percet és simán meg tudjuk írni látatlanban a forgatókönyv hátralévő részét. Ezek után pedig egy thriller mit sem ér.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!