Kutyák szigete (2018) – kritika

Sajnos túlságosan ritka pillanat az, amikor egy hollywoodi direktorról teljes bizonyossággal és őszinteséggel le tudom írni azt, hogy több egy “egyszerű” iparosnál. Amikor zokszó nélkül ráaggathatom, hogy a szóban forgó rendező egy alkotó. Építő. Művész.

Wes Anderson egyike ezen keveseknek. Szerencsére vannak még társai, de egyre inkább fogyóban, Anderson pedig úgy tudta átütni az álomgyár húzta magas falakat, hogy nem kellett évente két filmet rohamtempóban letennie az asztalra és a művészi szabadság mellett minden támogatást megkapott ami az ilyen munkához és minőséghez elengedhetetlen.

A fantasztikus Róka úr, Holdfény királyság, A Grand Budapest Hotel. Három cím, egy évtized munkája. Ami pedig összeköti ezeket az alkotásokat, az Anderson neve mellett az egyediség, a különleges látásmód, az utánozhatatlan atmoszféra. Ahhoz, hogy első ránézésre tudjuk: ez Wes Anderson film, ahhoz hatalmas tehetség kell.

Nos azok után, hogy erőteljesen körbedicsértem ezt a texasi fiatalembert, azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy eszeveszettül vártam, hogy 4 hosszú év után ezúttal mivel rukkol elő. A Kutyák szigete pedig nem okozott csalódást, hogy közhellyel éljek, azt is mondhatom: megérte a várakozást.

Elöljáróban azt azért gyorsan muszáj vagyok leszögezni, hogy Anderson-t ugyan nagyon könnyű szeretni, de jómagam is ismerek olyan filmrajongót, akit inkább taszít az ő… hogy is mondjam: látványteremtése. Atmoszférája. Tudom, hogy ismétlem magam, de hirtelen nem jut eszembe találóbb kifejezés. Szóval az andersoni atmoszféra talán már túlságosan egyedi ahhoz, hogy mindenkit rabul ejtsen. Nem csak a látványra gondolok, hanem az egészre: hozzátartozik a sajátságos fekete humor, néha már-már groteszkbe hajló karakterek, nemritkán a rendkívül fura alaptörténet – nem kell ragoznom úgy hiszem.

Nos a Kutyák szigete sem kivétel.

Japánban járunk, ahol a kutyák közellenséggé válnak. Mivel a négylábúak egy betegséget terjesztenek, ezért a közeli nagyváros, Megaszaki polgármestere a közvéleményt az ebek ellen hangolja, az ember legjobb barátaira pedig szomorú sors vár. Egytől-egyig száműzik őket egy szigetre.

Főhősünk Atari azonban kutyája után ered, hogy megkeresse, ehhez természetesen kap segítséget – pár eb képében.

A történetről legyen elég ennyi, hisz ezúttal is sokkal inkább a megvalósításon van a hangsúly. Szó nem érheti a ház elejét, Anderson ezúttal is maximálisan kitett magáért. A Kutyák szigete lehengerlő látványvilággal és hangulattal rántja be a nézőt, azt pedig külön ki kell emelnem, hogy a keleti (Japán) hangvétel mennyire jól áll a stop-motion technikával készült filmnek.

Sajnos a végső pontszám nem véletlen, a film nem lett hibátlan. A legnagyobb fájdalom talán az volt, hogy a Grand Budapest Hotellel ellentétben Anderson ezúttal nem jól lőtte be a karakterek számát. Túl sok – néha egész apró – szálon fut a történet, közel sem jut elég idő mindegyik elvarrására, emellett jó pár szereplő korántsem kap akkora mélységet, amekkora megilletné őket.

A másik, ami miatt kritika érte a filmet – ez a része engem nem különösebben zavart – a politika áthallás. Ezen azonban azt hiszem könnyedén túl lehet lépni, hisz túl nagy jelentőséget nem kap, a mese pedig amúgy is nagyon gyorsan felülkerekedik ezen.

Ezeket leszámítva azonban végre megint kaptam egy igazi művészeti értékkel bíró alkotást Andersontól. Az egyetlen fájó pont, hogy valószínűleg megint éveket várni kell, mire előrukkol valamivel, de ha az is ilyen minőséget képvisel, akkor azt hiszem megéri kivárni.