A kedvenc (2018) – kritika

Yorgos Lanthimos egyike kedvenc alkotóimnak. Direkt nem rendezőként hivatkozok rá – akinek volt szerencséje több filmjéhez, az azonnal érti hogy miért nem -, véleményem szerint ő annál több.




Olyan egyedi látásmóddal rendelkezik, ami nem sok kollégájának sajátja, ennek azonban ára van: méghozzá az, hogy a nézők egy jelentős részének elég súlyosan megfekszi a gyomrát az, amit Lanthimos vászonra visz.

Ha az eddigi megjelent alkotásai közül kimazsolázom a három legismertebbet, akkor fogyaszthatóságilag nehezedő sorrendben a Kutyafog 2009-ből, az Egy szent szarvas meggyilkolása 2017-ből és A homár 2015-ből az a három film, amely a legjobban bemutatja Yorgos munkásságát.

Én mindhármat imádom, igaz mindhármat egészen más okból kifolyólag. A Kutyafog egy zseni első szárnycsapásainak nyomát hordozza magán, nagyon kitekert módon ábrázolva az amúgy fontos mondanivalót, az Egy szent szarvas egy rendkívül jól felépített pszichothriller, míg A homár a maga szatirikusságával egy aránylag könnyen befogadható mű, ami ugyanakkor hosszasan elgondolkodtatja a nézőt. Remek trió, vétek ha kimarad egy igazi filmszerető repertoárjából.

Nagy várakozással néztem elébe hát a legújabb szerzeménynek, s bár nem tudtam, hogy pontosan mire számítsak, élt a fejemben valami ködös elképzelés – ami végül csak arra volt jó, hogy a végeredmény meg se közelítse azt. Nos hát, így jár, aki pár kósza informorzsából elképzeli Lanthimos új filmjét.

Ezúttal ugyanis a már-már szokásosnak tekinthető agyeldobós forgatókönyv elmaradt.

Bizony, Yorgos becélozta az Oscar-t és talán kompromisszumot is kötött ennek érdekében, A kedvenc ugyanis mellőzi az összes olyan művészfilmes, elvont elemet, ami a görög rendezőre oly jellemző volt eddig.

Bizony-bizony, A kedvenc alapvetően nem több annál, mint aminek látszik: egy kosztümös dráma.

Más kérdés, hogy hosszú évek óta messze a legjobb azok közül, amiket láttam.

Félig-meddig, jórészt, és nagy vonalakban igaz történetről van szó, méghozzá Stuart Anna, brit királynő életének egy időszakát veszi górcső alá a mozi. Anna rendkívül beteges volt (nem mellesleg pedig nem épp éles eszéről híres), így a szellemi és fizikai állapotának köszönhetően nem igazán foglalkozott az ország irányításával, amire pedig ráfért volna egy erős kezű uralkodó parancsoló szava.

Mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, azért akadt jelentkező az uralkodásra, nevezetesen Marlborough grófnéja, Sarah Churchill (Rachel Weisz), aki befolyását, intelligenciáját és szépségét felhasználva uralkodik a királynő helyett, noha azért nem teljhatalommal, hisz bár romantikus szálak is fűzik Annához, teljességgel nem tudja az irányítása alá vonni a királynőt.

A dolgok aztán Sarah számára kellemetlen fordulatot vesznek, amikor megérkezik az udvarba a lerongyolódott unokatestvére, Abigail Hill (Emma Stone) aki ravaszabb, mint amilyennek tűnik, s furmánykodása végül sikerrel jár. A három nő között pedig egy nagyon furcsa hatalmi játszma alakul ki, amiből végül mi, nézők sem tudjuk eldönteni, hogy ki kerül ki győztesként.

A film legnagyobb erőssége (a gyönyörű díszletek mellett) egyértelműen a három főszereplőnő játéka, s közülük is kiemelkedő teljesítményt nyújt az Annát alakító Olivia Colman, aki olyan hitelességgel kelti életre a jobb sorsra érdemes királynőt, hogy attól néha még a lélegzetünk is eláll.

Innen pedig már egyenes az út a sikerhez, hisz A kedvenc 90 százalékban e három asszony hatalmi játékának színtere.

Tudom, ez talán első blikkre unalmasnak hangozhat, pláne azok számára, akik nem rajongói a kosztümös drámáknak, de higgyétek el, ez nem egy szokványos mozi. Itt egyetlen másodpercig sem lankad a feszültség, a két órás játékidő úgy röppen el, hogy szinte észre sem vesszük, s végül úgy sajnáljuk, hogy ez “csupán” egy film, nem pedig egy nagyszabású HBO széria első epizódja.

Annak ellenére, hogy Lanthimos ezúttal kihagyta a rá jellemző varázslat nagy részét, én nagyon elégedetten távoztam a moziból. Egyrészt, mert bebizonyította, hogy egy kosztümös drámából is ki tudja hozni a maximumot, másrészt pedig mert három zseniális színésznő jutalomjátékát élvezhettem.




Emiatt pedig nem mondhatok mást, mint hogy A kedvencnek akkor is adj egy esélyt, ha amúgy nem szereted ezt a stílust. Ez a minőség ugyanis valószínűleg még akkor is magával ragad majd.

Összegzés
Egy kitűnő kosztümös dráma, tele feszültséggel és izgalommal, valamit emlékezetes alakításokkal.
Ezért szerettük
  • A három főszereplőnő zseniális alakítása
  • Olivia Colman külön is kiemelendően zseniális játéka
  • Gyönyörű díszlet
Ezért nem
  • egy picit hiányzott Lanthimos varázsa
7.5
Nagyon Jó

1
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
1 Comment threads
0 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
1 Comment authors
Balogh Tomi Recent comment authors

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Balogh Tomi
Vendég
Balogh Tomi

Köszönöm.