Jean-Marie Poiré kultikussá vált filmjei sokunk életébe beleégett. Hogy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk pontosan mitől is lett annyira sikeres, amennyire, azt nehéz volna megválaszolni, de azt mondanám, hogy több együttható szerencsés találkozásának köszönhető. Pont jókor készült, a kilencvenes évek hangulata és francia filmes világa nagyon jó volt, no meg aztán a Jean Reno – Christian Clavier páros közt is jól működött a kémia. Mindezt megspékelték egy remek forgatókönyvvel és nem utolsósorban egy zseniális szinkronnal, ami nem csak a szinkronhangok miatt volt első osztályú, hanem az ékes szófordulatok, jelzők (és itt most nem Zsákfos-ra gondolok) tették igen magasra a lécet.
A második rész egy icipicit erőtlenebb volt, mint az első, de épp csak annyira, hogy ne zavarjon senkit (a 2001-es amerikai remake-ről pedig nem beszélünk), nekünk, rajongóknak mégis 18 évet kellett várnunk, hogy megkapjuk a trilógia végső darabját. 18 hosszú évet, mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy Poiré 2001 óta nem rendezett semmit.
A 18 év viszont nem csupán sok, az rengeteg. Ha pedig van film sorozat, aminek nem tett jót ennyi kihagyás, akkor az a Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Nem csupán a szereplők öregedtek meg, de mi is, akiknek az első két rész jelent valamit. Már nem a kilencvenes évek ritmusa szerint élünk, már nem az a humor vesz körbe minket. Ezzel együtt megértem, hogy Poiré miért a harmadik résszel tért vissza és nem valami újjal: így tudott építkezni arra, hogy lesz egy magja, egy rajongótábora a filmnek, akik úgyis megnézik.
A szívem mélyén pedig tudtam, hogy csalódás lesz. Nem az a fajta, amit akkor érez az ember, amikor valami felnőtt fejjel már nem ízlik úgy, mint gyerekként, nem. Ezt itt nem is várhattam. Attól féltem, hogy ebbe már mindenki nagyon, de nagyon beleöregedett. Reno is, Clavier is, Poiré is, a humor is, és legfőképp mi, régi rajongók. Sajnos igazam lett.
A harmadik rész az az igazi felmelegített fajta, csak épp az a baj, hogy nem töltött káposzta. Ugyanazokat a poénokat kapjuk, ugyanazon az altesti poén áradaton kellene nevetnünk, amin 1993-ban még teli szájjal tudtunk és amin 1998-ban már csak mérsékeltebben. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal 1794-ben járunk, és ezúttal jóval kevésbé lett okosan megírva a forgatókönyv, ráadásul mindezek tetejében még a szinkron is csapnivaló – már ha a régiekéhez hasonlítjuk.
Túl sok üresjárat mellett ezúttal kimaradtak az elmés helyzetkomikumok, helyette kapunk sokszor jó pár percnyi monoton, poénoktól mentes monológot, s a film felénél már min magunk is éppoly öregnek és elcsüggedtnek érezzük magunkat, mint amilyenek főhőseink is lettek.
Mondanám, hogy kár érte, de nem lennék őszinte. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3 épp azt hozta, amit józan ésszel elvárhattunk tőle. Az igazság az, hogy ezt a filmet kellett volna 2001-ben elkészíteni, s ezzel lezárni a trilógiát egyszer és mindenkorra. Mert így lett volna helyes, akkor lett volna ennek az ideje.
Így, 2016-ban már nagyon késő. Ez már nem az a világ, ahol ez működhetne. Még akkor sem, ha az alapok olyan jók lennének, mint 23 évvel ezelőtt.
[fb_button]