Fák jú Tanár úr 2. kritika

Nincsenek illúzióink, jól tudjuk, hogy a németek hihetetlen akarattal és fegyelemmel mekkora gazdasági sikereket értek el az elmúlt évtizedekben. Hozzáállásuk példaértékű és általánosan elmondható, hogy ami az ő kezükből kikerül, az bizony minőségi termék, legyen szó autóról, háztartási termékekről, vagy iparról. Egy dolog van, ami nem az erősségük: a humor. No meg egy műfaj, amiben nem tartoznak a világ élvonalába: a vígjáték.

Aki ezzel esetleg nem ért egyet, az vagy maga is német, vagy nagyon szívesen a kezébe nyomok egy listát a német komédiák színe-javával, amit aztán nyugodtan nézzen végig, s majd utána vitatkozhatunk. Sok jóra nem számíthatna, annyit bátran mondhatok. No de épp ezért volt nagy a meglepetés 2013-ban, amikor betoppant az életünkbe Zeki Müller, s a volt bűnöző tanári pályáját bemutató másfél óra a német vígjáték történelem állócsillagává avanzsált.

Remek karakterek (főleg a főszerepet alakító Elyas M’Barek érdemel dicséretet), sziporkázó poénok, szokatlan, de még bőven a kellemes kategóriában mozgó alpáriság és pattogó dialógusok – mindez tömören, pörgősen – egyszerűen imádtam és ezzel nem voltam egyedül, a mozi hatalmas sikerre vitte.

Hogy mi következik ezután? Mint mondtam, a németek tudják mikor és mit érdemes meglépni, úgyhogy természetesen jött a folytatás, amíg még ott van a fejekben az első epizód emléke. Zeki és kis csapata ezúttal kilép a komfortzónából és Thaiföldre látogat, ahol aztán megannyi kalandon és kínos szituáción keresztül ismételten megvillanthatják általános műveletlenségüket, mi pedig ismételten nagyon jól szórakozunk – bár egy kicsit kevésbé jól, mint három évvel ezelőtt.

Ennek egyszerű az oka. Míg az első epizód sava-borsát Zeki lényének kettőssége adta, addig ez mostanra egy kicsit megkopott, így elveszítettük a fő humorforrást. Azzal együtt azonban, hogy elvesztettük az alpáriság egy jelentős szeletét, kaptunk is helyette valamit, egész pontosan pár olyan pillanatot, amikor meglepő emberi mélységeket érint a film. Persze megijedni nem kell, nem megy át drámába, de ez a vonal kifejezetten jót tett az összképnek, ami egy kicsit kevésbé hangosan röhögős, mint amit vártunk, viszont van olyan jó, mint amire számítottam.

Egy szó, mint száz: méltó folytatást kaptunk, ami ugyan másképp üt, mint az első rész, de épp akkorát üt. Remélem, hogy ezzel még nincs vége Zeki és Lisi történetének, mert ez végre egy olyan páros, akiket akármeddig el tudnék nézni.
[fb_button]