Legyünk őszinték: melyik Rocky rajongó temette arcát kezeibe, amikor jó két éve elkezdtek szállingózni a pletykák arról, hogy Sly még egyszer magára ölti a legendás karakter bőrét? Nem sokan fűztek nagy reményeket a sikerhez, ami nem is csoda, hiszen hiába a kőkemény edzésmunka (a többibe ne menjünk bele) a 69 év, az 69 év. A Rambo ugyan sikernek könyvelhető el, pláne azért, mert sikerült úgy meglovagolni a nyers retrohullámot, hogy egy szeletet visszakaptunk a fiatalkorunk legendájából, de Rocky egy egészen más tészta.
Persze Stallone-t leírni elhamarkodott dolog, annak ellenére is, hogy a pályafutása zavarba hozza bármelyik vidámpark hullámvasútját. Sikerek és kudarcok követték egymást, volt ő nagyon fent és iszonyatos mélységekben (főleg az ezredfordulót követő években). Aztán jött a már említett Rambo, összehozta a Feláldozhatókat, de mostanában is be-be csúszott egy-két kínosabb produkció. Nos a Creed az elmúlt másfél évtized legjobb döntése volt Sly részéről és filmes pályafutásának egyik, ha nem a legjobb darabja.
A történet középpontjában ezúttal nem Balboa áll, hanem egykori ellenfele, Apollo Creed törvénytelen gyermeke, az árvaházban nevelkedett Donnie, akit Michael B. Jordan kelt életre. Donnie épp oly tehetséges és forróvérű, mint apja (no meg Rocky) volt az ő korában, azonban rá kell döbbennie, hogy bármennyire is szeretné, pusztán önerőből nem tud elérni a csúcsra.
Így hát ahhoz fordul, aki hozzá hasonló sorsot kapott az élettől: felkeresi a rég visszavonult Rocky Balboa-t, hogy segítse, tanítsa, legyen az edzője. Rocky azonban elutasítja (természetesen), hogy nem sokkal később realizálja magában: ennyivel tartozik Apollonak. Így hát elvállalja a fiút, s ez a kapcsolat nem csak Donnie számára lesz gyümölcsöző, hanem Rocky mindennapjainak is értelmet ad.
A Creed: Apollo fia pedig innentől kezdve a már elvártnak mondható mederben zajlik tovább, sikerek és kudarcok, no meg két olyan karakter harca egymással, a világgal, ami ugyan minden bevethető klisét felvonultat, de teszi ezt úgy, hogy mi nézők (pláne a régi motorosok) végig izguljuk minden egyes percét és hálát adunk Jordan-ért, aki hibátlan alakításával letette a névjegyét, s pláne köszönetet mondunk Sly-nak, aki még sosem volt ilyen jó – nem is csoda, hisz egy igazi jutalomjáték ez neki, aminek minden másodpercét élvezte és vele együtt mi is.
Egy főhajtás ez Sly karrierje előtt, ami a maga módján hibátlanra sikerült. Nem próbált meg műfajt újítani Ryan Coogler és milyen jól tette, helyette inkább fogta Rockyt és csinált egy sallangmentes, emlékezetes lezárást, amitől még a legférfiasabb férfiszem is könnybe lábad. Köszönjük.
[fb_button]