Braven (2018) – kritika

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de ha meg kellene neveznem a mostani színészgeneráció legférfiasabb tagját, akkor Jason Momoa biztosan dobogós lenne.

Mondjuk hagyján, hogy a srác tényleg úgy fest, mint aki egy kézzel elhajlítja az acélrudat, de ráadásul ugye a Trónok harcának köszönhetően Drogo-ként robbant be a köztudatba, az a karakter pedig még rátett egy lapáttal arra, hogy a nagybetűs férfiként legyen elkönyvelve Momoa,  egyszer és mindenkorra.

Ilyen színészből pedig – hangozzék ez bármilyen furcsán – nincs sok. Volt nekünk egy Schwarzeneggerünk, (meg egy Chuck Norris, Seagal) a hetvenes-nyolcvanas években, de az igazi 100% tesztoszteron, a vásznon átütő őserő az nagyon ritka.

Ennélfogva illene ezt kihasználni és erre rájött Lin Oeading is, úgyhogy két Aquaman szerep között gyorsan elcsábította Jason-t egy kis favágós hentelésre.

A Braven viszont nem lett egy jó film, bár ennek ellenére nehéz rá haragudni.

Nehéz eldöntenem, hogy a nosztalgiafaktor kopott meg bennem az évtizedek alatt, vagy egyszerűen kölyökként még egészen másképpen néztem a filmeket, de mostanra valahogy a tökéletes férfi, mint magányos, megállíthatatlan hős már valahogy kevés a teljes üdvösséghez. Mostanra már igényelnék némi körítést, legalább egy Metro újság vastagságú forgatókönyvet, némi karakter hátteret, csavart, akármit.

Ezek a Bravenben nincsenek meg. Ennek ellenére nehéz rá haragudni. (Tudom, mondtam már).

Hogy miért? Nos azt hiszem leginkább tényleg Momoa miatt. Joe Braven (Momoa) favágóként tengeti mindennapjait az amerikai vadonban, emellett természetesen ő a tökéletes férfi, aki minden nő álma, akit minden csávó irigyel. Sajna rosszkor van rossz helyen: az egyik munkása nála rejti el narkóját, amiért meg is érkezik a boss, természetesen pont akkor, amikor Joe az Alzheimeres faterjával ott van. Így hát mit tehet egy férfi? Fogja magát és módszeresen rendet tesz (lásd: Kommandó).

Innentől pedig a legkisebb meglepetésre sem érdemes számítani, pontosan az történik, amit várunk.

Emberünk technikásan, félelmet nem ismerve vadássza le a rá leselkedőket és a képernyőről lefolyik a tesztoszteron. Kár, hogy egy morzsányi háttérinfót sem kapunk… úgy nagyjából semmiről.

Ezzel együtt… tényleg nem lehet haragudni a Bravenre. Mert egy picit megidézi a hőskor igazi akciófilmjeit, Momoa-nak nagyon jól áll ez a karakter(típus), a 90 perces játékidőt pedig sikerült feszesen kitölteni. Bár az akciójelenet túlságosan nagy dicséretet nem érdemelnek, emlékezetes pillanattal nem szolgálnak, alapvetően rendben vannak.

Másfél óra hőskorszagú akció. Ha benevezel a Braven-re, erre számíts és nem csalódsz. Hogy ez mostanra már talán túl kevés? Lehetséges.

Én azonban remélem, hogy Momoa vállal még a következő években pár ilyen szerepet, mert akik szeretik ezt a műfajt, azok számára jelenleg nincs jobb választás nála.
[fb_button]