Joseph Kosinski a Tron és a Feledés után nagyon jó érzékkel váltott pályát. Noha első blikkre azt gondolnánk, hogy a klasszikus katasztrófafilmek ideje már rég leáldozóban van, higgyétek el, 130 perc bőven elegendő ahhoz, hogy ez a véleményetek megváltozzon.
Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gyorsan óva intenék minden kedves olvasót attól, hogy elkövessék azt a hibát, amit jómagam sajnos nem kerültem el. Az Only the Brave egy igaz történeten alapuló film, egy rövid internetes keresés segítségével nagyon könnyen elspoilerezhetjük magunknak az egészet. Noha a megvalósítás értékéből ez mit sem von le (tényleg nem), az élmény úgy teljes, ha tiszta szívből és a lehető legkevesebb információ birtokában izguljuk végig a történéseket.
Kosinski filmje a Granite Mountian Hotshots útját és történetét tárja elénk, amely egy arizonai tűzoltóegység. A csapat vezére Eric Marsh (Josh Brolin) a hosszú évek alatt egy összeszokott, egymásért (és a polgárokért) mindenre képes egységet hozott össze. Mintegy tükörképként elénk tartva lép be a történetbe Brendan McDonough (Miles Teller), a zöldfülű, aki kpva kap az élet kínálta utolsó lehetőségen és friss apaként, drogos múltját hátrahagyva beáll a tűzoltók közé.
Noha a bő 130 perces játékidő semmiképp sem nevezhető kevésnek, utólag visszagondolva még így is csodálattal adózok Kosinski és a forgatókönyvíró páros Eric Warren Singer és Ken Nolan előtt. Mert noha elsősorban tényleg Eric-re és Brandan-ra fókuszál leginkább a film, ilyen alaposan és mélyen felépített karaktereket nagyon régen nem láttam vásznon.
Brolin kis túlzással tökéletes választás volt az acélos, megalkuvást és meghátrálást nem ismerő, de ugyanakkor érző vezető (és férj) karakterére. Ez talán nem annyira meglepő, hisz az elmúlt években-évtizedben már számtalanszor bizonyította, hogy mi mindenre képes, az azonban szinte meghökkentő volt, hogy Miles Teller-ben mekkora tehetség lappang (Whipslash ide vagy oda).
Két órás játékidő alatt szemet gyönyörködtető, ahogy az eltévedt bárányból nagybetűs férfi lesz: a filmes iskolákban tanítani kellene McDonough-t: ő lehetne az ábra a karakterfejlődés fejezetben.
Nem akarok szó nélkül elmenni a film gyengeségei mellett, noha sokkal inkább érdemesebb az erősségekről beszélni.
Nem csupán a két fő karakter nagyon erős, a mellékszerepek is nagy hangsúlyt kapnak, nem csak az általuk alakított színészek (Jeff Bridges, Jennifer Connelly, Taylor Kitsch, Andie MacDowell), hanem a jelenlétük fontossága és felépítettségük miatt egyaránt.
Az operatőri munkáról is szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni.
A (táj)képek gyönyörűek, az “akciójelenetek” emberközeliek, szinte érezni a fojtogató füstöt, mégis sikerült megtartani az egészséges egyensúlyt és nem átesni a “lassított felvételes tűzoltás majd elviszi a hátán a filmet” módba.
A film aránylag lassan indul be – gondosan felépíti a karaktereit, hogy aztán egy picit elengedje a kezünket és középtájékon egy picit (de tényleg csak egy picit) leüljön. Ez azonban csak egy módszeres altatás: ami ezután következik, az bizony az, amiért ennyire szeretünk filmet nézni.
Igazi dráma, felesleges sallangok, hatásvadászat és túlhollywoodiaskodás nélkül: ember legyen a talpán, akit nem érintenek meg a történtek.
Mi, nézők pedig csak ülünk némán a végefőcím után és próbáljuk megemészteni azt, amit az Only the Brave tanított nekünk. Mert ebből a filmből van mit tanulni: önfeláldozásról, elszántságról, akaratról és férfiasságról.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!