Hogyha érdeklődsz a félelmetes jelenségek iránt, netán sokat lógsz 9gag-en, akkor biztosan hallottál már az alvásparalízisről.
Ha eddig még nem volt hozzá szerencséd, akkor most ejtek róla néhány mondatot, mert amennyire ijesztő az alvási bénulás, legalább annyira elképesztően érdekes is. Na jó, lehet hogy egy picit ijesztőbb annál, amilyen érdekes.
Az alvásparalízis alapvetően vagy elalvás előtt, vagy közvetlen ébredéskor következhet be, a tudomány jelenlegi állása szerint az álom alatti lecsökkent vérnyomás okozza. Tünetei semmivel sem téveszthetőek össze: az alvásparalízis során a delikvens a szemén kívül semmijét sem tudja mozgatni, s mivel már (vagy még) félig az álmok kapujában áll, nem ritkán fura látomások kísérik.
Nem egyszer torokszorítóan félelmetes látomások.
Ez már így önmagában nem egy rossz alap egy horrorhoz, és ezt nem csak én gondolom így, hanem Clive Tonge író-rendező is, akinek sikerült megnyerni a főszerepre Olga Kurylenko-t, aki az elvárásoknak megfelelően színt vitt a Mara-ba.
Erre pedig szükség is volt, mert bár az alvásparalízis aránylag friss témának tekinthető a horrorfilmek piacán, Tonge nem tudott ebből egy elégségesnek tűnő sztorit kanyarítani, így olyan eszközhöz (vagy ha úgy tetszik: gonoszhoz) nyúlt, amivel már tele a könyökünk. Bizony, a címszereplő – Mara – nem más, mint egy démon.
Innentől pedig nagyjából borítékolható, hogy mi vár ránk – már csak a kivitelezés maradt kérdéses.
Nos alapvetően hatalmas bajok nincsenek a filmmel.
Történetünk főhőse Kate Fuller (Olga Kurylenko) kriminálpszichológus, aki nagyon furcsa gyilkosságok háttereit próbálja meg kibogozni. Aztán felsejlik egy közös pont az esetek közt: az alvásparalízis során mindenki ugyanazt a szörnyet látja: Mara-t.
A történet amit kaptunk az ígéretes felütés ellenére is rendkívül sablonosra sikerült végül. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mind Kurylenko játéka, mind a Tonge által megteremtett világ atmoszférája jól sikerült. E kettőnek köszönhetően pedig az Amikor lehunyod a szemed végül nem okoz akkora csalódást, mint sok hasonszőrű társa az elmúlt évekből.
Ugyanakkor egy horror legnagyobb erénye a kiszámíthatatlan, legalább részben eredeti alapötlet, ami sajnos nem helyettesíthető feszültséggel teli percekkel, vagy épp jól időzített jumpscare-ekkel.
A Mara-ba jut mindkettőből, noha azért ezen is lett volna még mit csiszolni, hazudnék ha azt állítanám, hogy a film ott van a legfélelmetesebb – legnyomasztóbb horrorok között.
Inkább mondanám azt, hogy egy aránylag korrekt iparosmunka, ami horror-ínséges időkben jól jön, a téma szerelmeseinek pedig mindenképp megér egy próbát.
A többiek viszont nyugodtan kihagyhatják, mert nincs benne semmi olyan, ami miatt túlságosan emlékezetes maradhatna.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!