Demolition (2015) – kritika

Jean-Marc Vallée iszonyatosan bekezdett: tudom, hogy kissé közhelyesen kezdődik így a mondatom, de hogy őszinte legyek, nagyon nem tudom másképp jellemezni a kanadai rendező munkásságát az elmúlt pár évre visszamenőleg. 2013-ban jött egy Mielőtt meghaltam-mal, amit a rá következő évben követett a Vadon, és hogy minderre rátrpilázzon Vallée, 2015-ben összeállt korunk egyik legtehetségesebb színészével, Jake Gyllenhaal-lal, hogy együtt letegyék az asztalra az év egyik legmegosztóbb filmjét (na jó, azt mondjuk aláírom, hogy valószínűleg nem egészen ez a cél vezérelte őket). A Demolition ugyanis egy tipikus példája annak, amit az ember vagy nagyon imád, vagy kimondottan rühell. Nem árulok zsákbamacskát: én az előbbiek táborába tartozom.

Davis Mitchell (Gyllenhaal) egy személyben testesíti meg és éli a mai harmincas férfiak áloméletét: középvezetőként jól keres, van egy gyönyörű háza, egy még gyönyörűbb felesége, a feneke alatt egy jó verda duruzsol, egyszóval nincs oka a panaszra.

Ez az idill egy csapásra véget ér, amikor élete párja meghal egy autóbalesetben – a cselekmény és ezzel együtt a furcsa történések itt kezdődik. Davis ugyanis nem egészen úgy dolgozza fel ezt a tragédiát, ahogy azt a hétköznapokban tapasztaljuk. Ahelyett, hogy magába roskadna és eluralkodna felette a gyász, ő egy egészen más utat jár be. És pont ez az az út, ami miatt olyannyira szélsőségesen vélekednek sokan Vallée filmjéről.

A történetvezetés ugyanis szimbolikus: minden meghökkentő mozzanat mögött ott lapul az értelem, az ok és a magyarázat, azonban nekünk, nézőknek az a feladatunk, hogy erre (is) odafigyeljünk. Ha csak felszínesen nézzük az eseményeket, ha a karakterfejlődésnek csak a külső rétegét kapargatjuk, akkor nem kapunk mást, mint egy giccses, elvontnak ható művészfilmet, holott a Demolition sokkal több annál – és ez most nem a belemagyarázás, ne azt várjátok, hogy majd nektek kell kitalálni az értelmét, ez nem ilyen -.

Davis gyásza összetett: nem csupán feleségét, de a kettejük kapcsolatát is gyászolja (és bár elsőre furcsa módon, egy vevőszolgálatnak írt levélsorozatban), emellett végig ott lebeg a hogyan tovább és a ki vagyok én örök kérdése. S mivel a gyász összetett, a karakter és a bejárt út is az.

A kulcskérdés az, hogy te, kedves olvasó és néző, mennyire leszel nyitott arra, hogy elkísérd Davis-t ezen a furcsa utazáson. Ha ráhangolódsz, akkor meglátod, hogy nem a mondanivaló a lényeg, nem a cél, hanem az az út, ami elvezet odáig.

A Demolition egy nehéz film. Tudom, sokszor, sokan dobálóznak ezzel a jelzővel, most mégis ezt kell mondjam és talán még sosem állta meg ennyire a helyét ez a kifejezés. Nem könnyű fogyasztani sem, megemészteni és megérteni sem. De megéri.
[fb_button]