Liam Neeson mindig is ezerarcú színész volt, aki számtalan felejthetetlen alakítással lopta be magát a filmnézők igen népes táborába, gondoljunk csak Oskar Schindler karakterének megformálására, Qui-Gon Jinn, vagy éppen Jean Valjean szerepére. Aztán valahogy, valamiért, úgy alakultak a dolgok, hogy Neeson lett az elmúlt évtized egyik legsikeresebb akciósztárja, ez a tendencia pedig főleg az Elrabolva sorozat indulásakor (2008-at írtunk ekkor) erősödött fel igazán. Az elmúlt nyolc évben kis túlzással ontotta magából ezeket a mozikat, a Taken két folytatást ért meg, de egyébként sem kerülték el azok a szerepek, ahol az ő figurájának keménysége volt a központi mozgatórugó, gondoljunk csak például az Ismeretlen férfi-ra, a Fehér pokol-ra, vagy a Non-stop-ra. Bevált recepten pedig ne változtass – hangzik a jól ismert mondás, ami hatványozottan igaz a filmiparra, így hát miért is tennék, ha egyszer sikert siker követ?
Persze ez nem tartható a végtelenségig (és ezt már Neeson is kijelentette), hiszen ő sem lesz már fiatalabb: idén már a 64-et tölti, még éppen jól állnak neki ezek a karakterek, de már nem sokáig. Ugyanakkor a Sírok között egy remek példa arra, hogy hogyan lehet méltóságteljesen visszavonulni az akciósztár titulustól, ráadásul úgy, hogy mégsem teljesen adja fel azt, amiben a legjobb.
Ez a film ugyanis nem egy akciófilm. Ez egy ízig-vérig noir, egy végtelenül leegyszerűsített krimi, ami talán épp emiatt végig működik.
De nem csak emiatt, nem csak a műfaji egyszerűség és csupaszság miatt működik, hanem jórészt Neeson miatt. Mert akciófilmek ide vagy oda, Liam mindig is remekül értett ahhoz, hogy a legegyszerűbb, kétdimenziós karaktert is megtöltse mélységgel, és ez most sincs másképp. Matt Scudder arcán ott a komorság, a magány, az állandó küzdelem és a fásultság. Neeson játéka szavak nélkül enged betekintést a hétköznapi sötétségbe, ami a karakter egészét átitatta, s épp ez a Sírok között esszenciája.
Emellett azonban a tempó és vérmérséklet a vártnál lassabb lehet – mint mondtam is, ez nem egy akciófilm. Épp emiatt lett azonban ennyire megosztó film ez, hiszen vagy elkap a hangulata, vagy megérint, vagy számodra teljesen érdektelenné válik az egész, épp úgy, ahogy egy Lawrence Block regény.
Mindenképpen egy üde színfolt, s nem csak Neeson filmjei közt, aminek remélem lesz a közeljövőben folytatása (hiszen van még jó pár Scudder történet, ami mozivászonra érdemes) – addig is be kell érnünk ezzel az egyel.
De hogy mi a végső konklúzió? Nos annyit mondhatok, hogy mindenképpen tegyél vele egy próbát, s hamar elválik, hogy ez a te világod-e. Ha igen, akkor nagyon fogod szeretni, mert minden a helyén van egy egy jó noir-krimihez. Én szívem szerint a jövőben ilyeneket várnék Neesontól.
[fb_button]
