Történt egyszer majd’ kétszáz évvel ezelőtt, hogy Mary Wollstonecraft Godwin és Percy Bysshe Shelley Svájcba látogatott kikapcsolódni, azonban a hűvös időjárás miatt sajátos benti tevékenységgel ütötték el az időt: költői versengésbe kezdtek, amit az nyerhetett meg, aki a leginkább ijesztő történetet kiötli. Így pattant ki Mary Shelley fejéből a kissé őrült diák ötlete, aki a teremtménye fölött áll, akit maga rakott össze. Ő volt Victor Frankeinstein, akinek az alakja gyökereiben változtatta meg a horror műfaját, s az elmúlt majdnem két évszázadban több száz (!) adaptációt ért meg, készült belőle szép számmal képregény, film, opera, színmű és musical. Tavaly pedig egy újabb filmadaptáció tette tiszteletét Paul McGuigan rendezésében, Igor szemszögéből, akit Daniel Radcliffe alakít, a diák, azaz Frankeinstein karakterét pedig James McAvoy kelti életre.
Kezdjük azzal, hogy a film igen erősen indul. Ha gonosz lennék, akkor akár azt is mondhatnám, hogy elhitette vele, hogy ebből bizony lesz valami: Igor kiszabadítása és Victorral való kapcsolatának kezdete vitathatatlanul a legjobban megkomponált fél órája a filmnek, olyannyira, hogy ezen időszakban eszembe se jutott, hogy mennyire felesleges is egy újabb Frankeinstein mozi. Sajnos azonban a 110 perc elég hosszú volt ahhoz, hogy ezt jó párszor realizáljam. Mert ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, akkor ez lenne az első, ami eszembe jutna: felesleges.
Amire nem lehet panasz, az egyértelműen Daniel Radcliffe és James McAvoy alakítása. Utóbbi amúgy is nagy kedvencem, de nem csak ezért dicsérem, míg Daniel kapott már testhezállóbb karaktert is pályája során, de most sem kicsinyíthetem le a teljesítményét, inkább úgy fogalmazok, hogy nem ez élete alakítása.
A színészi kvalitások azonban nem elegendőek ahhoz, hogy kirántsák a filmet a hangulattalanság posványos mocsarából. Bár a Frankeinstein sztori önmagában nem egy nagyívű eposz, ennél azért többet ki lehetett volna facsarni a történetből. Nem kapunk mást ugyanis, mint ami az alap sablonban szerepel: összerakják a szörnyet, aki (ami?) meglepő módon nem túl kedves, de azért persze legyűrik és viszontlátásra. Tudom, hogy rettentően elcsépelt, de hova is illene jobban a szólás-mondás: túl kevés, túl későn.
A történetvezetés mellett azonban a többi összetevő se passzol úgy, ahogy kellene. A 19. századi Anglia megjelenítése menő (is lehetne), láttunk már ilyet nem egyszer, gondoljunk csak Sherlock kalandjaira az utóbbi időkből, de itt annyira kilóg a CGI, hogy az már-már zavaró. A díszlet többi része és a lény(ek) megjelenítése rendben van, de összességében a látvány sem az, ami miatt azt mondanám, hogy üljetek le, nézzétek meg.
Továbbmegyek, egyáltalán nincs ilyen indok a tarsolyomban. Mindentől elvonatkoztatva is csak egy gyenge közepes eresztés a Victor Frankenstein, ehhez pedig az alaptörténet semmit nem tesz hozzá. Nem gondolja újra a koncepciót, nem mer újítani, nem vállal kockázatot. Van, ahol ez működhet, de az nem egy annyira “lecsépelt” történet, mint amilyen Victoré is.
[fb_button]
