Patthelyzet (2020) – kritika

Bizony, jól tippelt, aki rávágta: ez egy ízig-vérig patthelyzet.

Szerencsére ez az én helyzetemre már nem húzható rá: abszolút nem vagyok patthelyzetben (ígérem nem használom többször ezt a szót), amikor véleményt kell írnom a filmről.

Akik kicsit sűrűbben és régebb óta olvasnak, azok tudják, hogy én alapvetően szeretem a magyar filmeket.

Épp úgy, ahogy egy olimpián is másképp dobban a szívem ha magyart látok, úgy egy itthoni film elé is másképpen ülök le: örömmel fogadom az ismerős színészeket, sőt, néha még a magyaros hangulatnak-atmoszférának is őszintén tudok örülni.

Az persze csak hab a tortán, hogy az ezredfordulót követően (is) rendre készültek itthon emlékezetes alkotások (még ha ezek jó része moziba csak nagyon korlátozottan, tévébe pedig szinte egyáltalán nem jutottak el, így a legtöbb hazai filmszerető figyelmét sikeresen elkerülték), mely alkotásokat nyugodt szívvel be lehetne mutatni a világ bármely pontján.

Ezt a bevezetőt csak azért írtam így le, hogy tudjátok: én aztán tényleg nem úgy állok neki egy ilyen filmnek, hogy “na már megint valami magyar hulladék”, hanem pozitív kíváncsisággal – ez azonban ezúttal egy kicsit kevésnek bizonyult.

Szűcs Dóra elsőfilmes alkotása a Patthelyzet, és mint ilyen, azt kell mondjam, hogy ez bizony akár jól is elsülhetett volna (és hogy dicsérjek is: bizony ennél sokkal rosszabbúl is), azonban a filmet inspiráló alkotások (vagy inkább alkotók) nem legmegfelelőbb darabjai lettek átemelve (azaz kevésbé finoman: ha már nagy rendezők nagy filmjeiből nyúlunk, akkor azt úgy tegyük, hogy a legfontosabb alkotóelemek emeljük át, nem egy-egy pillanatot, vagy szállóigét).

Kétségtelen ugyanis, hogy Szűcs Dóra a Tarantino-Matthew Vaughn-Guy Ritchie hármas filmjein edzett a Patthelyzetre, azonban e hármas egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig pontosan tudták, hogy mi a céljuk egy-egy forgatókönyvvel.

Vígjáték készül, netán akció, vagy meghökkentő dráma. Hát pontosan így irányították színészeiket és persze a történéseket.

A Patthelyzet azonban egyszerre akar minden lenni, de egyikhez sincs igazán mersze: egy bankrablás nagyon rosszul sül el, és végül szereplőink azon kapják magukat, hogy összezárva, egy mexikói felállásból kellene valahogy kikecmeregniük, és erre bizony vajmi kevés esély mutatkozik.

Ez eddig nem egy rossz felütés, de mint mondtam, a film képtelen eldönteni, hogy mihez akar kezdeni magával. A karaktereket alakító színészek előtt le a kalappal, mindenki kihozta a maximumot, vagy még annál egy picivel többet is – de a valóban említésre érdemes pozitívumok sora itt nagyjából véget is ért.

A végkifejletet a gyakorlott szem nagyon hamar kiszúrja (és elöljáróban csak annyit mondanék, hogy tényleg ne várjunk hatalmas meglepetést), a karakterek gyengén megírtak, de a film vitathatatlanul leggyengébb láncszeme az a szereplők szájába adott dialógusok – egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nem találnak egy tehetséges írót, aki tud írni egy rendes forgatókönyvet egy amúgy jó alapötletből.

Mert ez egyszerűen kikerülhetetlen a sikerhez. Hiába erőltetik meg magukat a tehetséges színészeink, ha hiteltelen minden második mondat, ami elhagyja a szájukat.

Emellett az, hogy a humor és a dráma nagyon nincs egyensúlyban, az már csak bosszantó apróság, mert ha ez stimmelne, akkor sem tudnánk felhőtlenül élvezni a filmet.

És a végső konklúzió is nagyjából ez: Szűcs Dóra filmje nem működik koherens egészként, mert nem volt elég bátorság ahhoz, hogy kijelöljön egy csapásirányt, amin haladva kaptunk volna egy jó filmet – emellett pedig a forgatókönyv okozta fájdalmakat sem lehet simán kiheverni.