Noha a Wall Street pillangói elsősorban Jennifer Lopez szalvétányi ruhában elkövetett táncai miatt marad leginkább emlékezetes, Lorene Scafaria mozija más tekintetben is tartogat kellemes meglepetéseket.
Scafarianak, aki íróként és rendezőként is jegyzi a mozit, egyszerre volt nagyon könnyű, és rendkívül nehéz dolga. Egyfelől előnnyel indult, hiszen a film alapjául szolgáló megtörtént események gyakorlatilag mozivászonra kívánkoztak, másrészt azonban Hollywood már annyiszor vette elő a hányattatott sorsú szegénylegény (leány) felemelkedéstörténetét, hogy mi, nézők már kívülről fújjuk az összes fordulatot, ami a zsáner velejárója.
Főhősünk jelen esetben Destiny (Constance Wu), aki nagyon mélyről indult, hogy végül a stripperkedésben találja meg önmagát és azt a pénzkeresetet, amire kislánykora óra vágyott. Azonban a gazdasági válság nem csak a KKV-k számára hozott vészterhes időket, de a strippereknek is, akik egyre kevesebb zöldhasút kaptak a rendszeresen odalátogató bankároktól.
Adott tehát az ötlet, hogy ha maguktól nem adják a dellát, hát akkor nosza, egy mindenkiért, mindenki egyért, kezdődhet a Robin Hood akció és ha valahonnan lopni kell, akkor azok legyenek a gonosz csúf bankárbácsik, hisz nekik úgyis van bőven, ráadásul ők is a dolgozó, munkásosztálytól vették el a vagyonukat.
Összeáll tehát a csajbanda, méghozzá az agyafúrt és a férfiakat megőrjítő Ramona (Lopez) vezetésével, hogy jól bekábítva és lehúzva egytől-egyig kifosszák a yuppiekat.
A pénz azonban még a legjobbakat is megszédíti, így hát jöhet a felemelkedés sztorikban megszokott dráma… de azt hiszem tudjátok ti jól, hogy mi a menete egy ilyen sztorinak.
A Wall Street pillangói nem is feltétlen ettől lesz jó film, noha a számtalan buktató ellenére végül is ügyesen lavírozik Scafaria a műfaj kőbe vésett elemeivel. Ami miatt nyugodt szívvel merem ajánlani a mozit, az az, ahogy a karaktereket felépítette. Mert egy ilyen sztorihoz elengedhetetlen, hogy a nézőben szinte azonnal kialakuljon a szimpátia, hisz anélkül maga a felemelkedés (bukás, majd ismételt felemelkedés) teljesen hidegen hagyna mindenkit, és valljuk be, a sztripperek nem feltétlen a legalkalmasabb jelöltek erre a feladatra. Mármint félre ne értsetek, eszem ágában nincs lenézni senkit, sem a munkája, sem más miatt, na de akkor is… elméletben azért könnyebb szorítani egy sebésznek, hogy tudjon donorszívet lopni a haldokló hatéves kisfiúnak, mint pár sztrippernek, hogy le tudják húzni a bankárokat. Szóval értitek na. Scafaria azonban sikerrel vette ezt: azzal együtt, hogy nem romantizálja túl a szakmát, szépen egyensúlyt tart az árnyoldal és a pozitívumok közt.
Innen pedig már nyert ügye van: némi humorral és jó zenékkel kellett csak megspékelnie mindezt, és kész is volt a film.
Ha pedig úgy a 80. perc környékén véget is ért volna az egész, akkor egy rossz szavam se lenne, a zárás azonban egy picit átlendült a ló túloldalára – nem spoilereznék, majd meglátjátok -, és a jól felépített egyensúly itt már elbillen, annyira ugyan nem, hogy Thanos közbelépjen, de azért zavaróan.
Ezzel együtt is kellemes meglepetés azonban a film és Lopez játéka is (igen, sokkal több az ő jelenléte holmi táncoknál meg rudaknál), úgyhogy mobilarénásan szólva megkapja az ajánlott plecsnit, azzal a kitétellel, hogy egy hidegfejűbb lezárás nagyon jót tett volna még az összképnek.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!