Lélegzetvétel (2017) – kritika

I don’t want to just survive. I want to truly live. – Robin Cavendish. Szavak, amelyek rengeteg ember életét megváltoztatták.

Hosszú éveket, évtizedeket kellett várni, mire az ezer arcú (és ezer hangú) Andy Serkis végül átállt a kamera másik oldalára és kipróbálta magát rendezőként. Hogy ez megtörtént, abban nagy szerepe van régi jó barátjának, Jonathan Cavendish-nek (aki egyben a film produceri feladatait is ellátta), a névegyezés pedig nem a véletlen műve. Az igaz történeten alapuló mozi ugyanis Jonathan szüleinek, Robin (Andrew Garfield) és Diana (Claire Foy) Cavendish-nek állít emléket.

A második világháborút követően Robin éli a jóképű fiatalok irigylésre méltó életét. Mígnem egyszer aztán betoppan az életébe a nagy Ő és vele együtt a mindent elsöprő szerelem is. Minden csodásan alakul, mígnem a férfi az afrikai kalandok során megfertőződik és a poliomielitisz egy csapásra tönkreteszi az életét. Lebénul és képtelen önállóan lélegezni.

Egy pillanatra se felejtsük el: ebben az időszakban a fogyatékkal élők kilátásai köszönőviszonyban sem voltak azzal, amilyen életminőségre ma számíthatnak ezek az emberek. Nem csoda hát, ha Robin első gondolata az volt, hogy így nem érdemes folytatni…

Szerencsére a felesége tényleg megszemélyesítette az igazi Nő-t: nem hogy nem adta fel a küzdelmet szerelméért, de még csak a gondolat sem vetődött fel benne egyetlen pillanatra sem.

Ezt követően pedig egy varázslatos utazás veszi kezdetét. A szerelmespár egy csodálatos életet él le együtt, noha közel sem úgy, ahogy azt fiatalon gondolták volna, de ez az út végén már egyáltalán nem számít.

Robin és Diana nagyon sokat tettek a fogyatékkal élőkért.

Évtizedeken keresztül küzdöttek és harcoltak azért, hogy a Robin-hoz hasonló sorssal megáldott emberek is minél teljesebb életet élhessenek és a küzdelmül, az élni akarásuk, az életszeretetük végül – ahogy mi is láthatjuk a környezetünkben – sikerre vezetett.

Andy Serkis mindezt rendkívül szerethetően tálalta, noha ebben nagy segítségére volt a Garfield – Foy kettős, akik között nagyon jól működött a kémia, ráadásul mindketten roppant tehetséges és szimpatikus színészek. A csodálatos életútba azért sajnos hellyel-közzel bizony becsúszik a giccs, de ezért nehéz lenne hibáztatnom Serkis-t.

Egy ilyen téma esetében ebbe még a nála sokkal gyakorlottabb rendezőknek is beletörik a bicskája, ahhoz képest, hogy ez egy rendezői debütálás, nagyon szépre sikeredett.

Mindezek mellett – és ha a giccstől eltekintünk – a Lélegzetvétel egyszerűen csak jólesik a léleknek. Nem váltja meg a világot (ahogy Robin), de két órán keresztül részesei lehetünk egy nem mindennapi kalandnak és nagyon sokat tanulhatunk abból, ahogy Cavendish-ék hozzáálltak az élethez.

Köszönöm Serkis-nek, hogy elkészítette ezt a filmet, szegényebbek lennénk enélkül a történet nélkül. Közel sem tökéletes a Lélegzetvétel, de nagyon szerethető. Nekem pedig ennyi bőven elég.